A szadizmus és a mazochizmus elsőre szélsőséges, sőt idegen jelenségnek tűnhet. Pedig a mögöttük húzódó lelki működés sokkal emberibb és ismerősebb, mint hinnénk: a psziché néha egészen különös módon próbál túlélni régi félelmeket és megaláztatásokat. Ha ezt megértjük, a kérdés már nem az lesz, ki „ilyen”, hanem az, milyen fájdalom alakította így a viselkedést.

A szadizmus és a mazochizmus szavai rendszerint erős képeket hívnak elő. Sokan rögtön a szexualitásra gondolnak, pedig ezek a működések jóval tágabb térben jelenhetnek meg. Ott lehetnek a párkapcsolatokban, a munkahelyi viszonyokban, a családi dinamikában, sőt akár az iskolai közegben is.

A lényeg röviden az, hogy valaki örömöt, megkönnyebbülést vagy furcsa elégtételt él meg mások szenvedésének okozásában, vagy épp a saját szenvedésének elviselésében. Ez kívülről nézve érthetetlennek tűnhet. Miért jó bántani? És még zavarba ejtőbb kérdés, miért lehet valakinek „jó” az, ami valójában fáj?

A pszichológiai magyarázat szerint ezek a minták gyakran nem a semmiből születnek. Inkább úgy érdemes rájuk nézni, mint túlélési megoldásokra, amelyek egy korábbi, elviselhetetlen élmény köré szerveződtek. A viselkedés torznak tűnik, de a mögötte dolgozó logika sokszor nagyon is következetes.

A fájdalom mint kiindulópont

Mielőtt valaki bántalmazóvá válik, vagy újra meg újra olyan helyzetekbe sodródik, ahol ő sérül, gyakran maga is áldozat volt. A háttérben lehet félelem, kegyetlenség, megalázás, elutasítás vagy tartós érzelmi hidegség. Ezek az élmények különösen akkor válnak meghatározóvá, ha gyerekkorban történnek, amikor még nincs valódi lehetőség a védekezésre.

Egy gyerek számára az ismétlődő bántás nem pusztán kellemetlen tapasztalat. Sokszor az egész világ rendjéről mond valamit. Azt taníthatja meg, hogy a közelség veszélyes, hogy a szeretet kiszámíthatatlan, hogy az ember vagy ural, vagy összeomlik. Innen nézve a későbbi szadista vagy mazochista működés nem rejtélyes perverzió, hanem egy régi túlélési képlet továbbélése.

Ez a képlet durván leegyszerűsítve így szól: valami rettenetes történt velem, és most úgy kell élnem, hogy ez többé ne ismétlődhessen meg ugyanabban a formában. A gond csak az, hogy a psziché nem mindig egészséges utat talál a védelemre.

A szadizmus logikája: inkább én bántsak, mint engem bántsanak

A szadista működés mögött gyakran az a belső következtetés áll, hogy a világban két szerep létezik: az áldozaté és az elkövetőé. Ha valaki korán és mélyen megtapasztalta a kiszolgáltatottságot, könnyen juthat arra a tudattalan döntésre, hogy a túléléshez az erősebb oldalra kell állnia.

Ilyenkor a korábbi félelem kifelé fordul. A régen megrettent, megalázott ember olyan viselkedést alakíthat ki, amelyben már ő kontrollál, ő ijeszt meg, ő aláz le másokat. Ezzel látszólag távol kerül attól a szereptől, amely egyszer szégyent és tehetetlenséget jelentett számára.

Fontos látni, hogy ez nem egyszerű rosszindulatként jelenik meg a belső élmény szintjén. Sokszor inkább egy hamis biztonságérzetként működik. Ha én uralok, akkor nem uralnak engem. Ha én okozok fájdalmat, akkor nem nekem kell átélni a régi rettegést. A kegyetlenség így torz védekezéssé válik.

Ezért is lehet, hogy egy szadista működésű ember nem feltétlenül érzi magát kegyetlennek. Belül akár azt is hiheti, hogy csak erős, csak realistább másoknál, csak megelőzi, hogy ő legyen a következő sérült fél. A bántás ilyenkor nem egyszerű indulatkitörés, hanem identitásvédő stratégia.

A mazochizmus logikája: inkább én válasszam a fájdalmat

A mazochista működés más irányba indul, de ugyanabból a sebzettségből táplálkozhat. Itt az ember nem kifelé fordítja a fájdalmat, hanem megpróbálja saját döntéssé alakítani azt, amit egykor elszenvedett. A logika itt valahogy úgy hangzik: ha a szenvedés elkerülhetetlen, akkor legalább én válasszam meg a formáját.

Ez elsőre különösen furcsa, de lélektanilag érthető. A választott fájdalom kevésbé rémisztő, mint a ránk kényszerített fájdalom. Ami valaha teljes kiszolgáltatottság volt, abból így valamiféle kontrollélmény lesz. Az ember újra belesétálhat bántó kapcsolatokba, lemondhat a saját érdekeiről, vagy idő előtt tönkreteheti a saját lehetőségeit, hogy ne más tegye meg helyette.

Ilyenkor nem feltétlenül tudatos az önsorsrontás. Az érintett akár azt is mondhatja, hogy egyszerűen csak ilyen partnereket talál, hogy valahogy mindig rosszul jön ki a dolgokból, vagy hogy neki úgysem jár több. A mélyben viszont működhet egy régi ismerős minta: a fájdalom legalább ismerős terep, és az ismerős sokszor kevésbé ijesztő, mint az ismeretlen gyengédség.

Ezért fordulhat elő, hogy valaki újra meg újra olyan emberekhez kötődik, akik nem adnak valódi törődést. Vagy még azelőtt rombolja le a saját esélyeit, hogy bárki más elutasíthatná. A kudarc ilyenkor paradox módon megkönnyebbülést is hozhat, mert megerősíti a régi belső világképet.

Az ismétlés kényszere és a kontroll illúziója

A szadizmus és a mazochizmus közös pontja, hogy mindkettő megpróbálja újrarendezni a régi sérülést. Az egyik úgy, hogy az ember a támadó szerepébe lép. A másik úgy, hogy a szenvedést saját választásként próbálja birtokolni. Kívülről ezek ellentétesnek látszanak, de belül ugyanarra a problémára reagálnak: hogyan lehet együtt élni azzal, ami valaha túl sok volt.

Az ilyen ismétlődések mögött gyakran az a remény húzódik meg, hogy most talán más lesz a vége. Hogy ha én irányítom a helyzetet, akkor nem ugyanaz történik, mint régen. Csakhogy a minta többnyire önmagát termeli újra. A szadista viselkedés nem oldja fel a régi rettegést, csak továbbadja. A mazochista alkalmazkodás pedig nem gyógyítja be a sebet, csak állandó kapcsolatban tart vele.

Közérthetően fogalmazva a psziché ilyenkor rossz eszközzel próbál jó célt elérni. Biztonságot keres, de olyan úton, amely végül még több szenvedést okoz.

Miért nehéz ebből kilépni?

Azért, mert ezek a minták gyakran nem idegenek az ember számára, hanem ismerősek. Az ismerősség pedig könnyen összekeveredik a biztonsággal. Ha valaki korán azt tanulta meg, hogy a szeretet mellé félelem, szégyen vagy megalázás társul, akkor a nyugodt, kölcsönös, tiszteletteljes kapcsolat akár gyanúsnak is tűnhet.

A másik ok, hogy a szégyen gyakran elfedi a valódi sérülést. A szadista működésű ember nehezen vállalja fel saját korábbi sebezhetőségét, mert attól félhet, hogy azonnal újra gyengének látszik. A mazochista működésű ember pedig sokszor már annyira azonosult a szenvedéssel, hogy el sem tudja képzelni magát azon kívül.

Vagyis a viselkedés nem puszta szokás, hanem identitás is lehet. Ha ezt elveszítem, ki maradok? Ha nem bántok, hogyan védekezem? Ha nem viselem el a rosszat, honnan tudom majd, hogy van jogom a létezésre? Ezek a kérdések ritkán hangzanak el ilyen tisztán, de a háttérben nagyon is dolgozhatnak.

A gyógyulás nem a fájdalom megszépítése

A kiút nem ott kezdődik, hogy valaki egyszerűen eldönti, holnaptól másképp él. A mélyebb változáshoz előbb fel kell ismerni, milyen tapasztalatból nőtt ki a jelenlegi működés. Ez sokszor azt jelenti, hogy az embernek vissza kell találnia ahhoz a fájdalomhoz, amelyet addig kontrollal, kegyetlenséggel, önfeladással vagy önszabotázzsal próbált kezelni.

Ez nehéz munka, mert a régi szenvedéshez gyakran erős védekezések tapadnak. Mégis itt nyílik esély valódi változásra. Amíg a fájdalom csak cselekvésben jelenik meg, addig újrajátsszuk. Amikor viszont gyászolhatóvá válik, akkor már nem kell továbbadni sem másoknak, sem önmagunknak.

A gyógyulás egyik kulcsa éppen ez az átalakulás: a nyers fájdalom szomorúsággá válhat. A kettő nem ugyanaz. A fájdalom sokszor vak és kényszerítő erejű. A szomorúság már kapcsolatot teremt a valósággal. Azt mondja ki, hogy valami rossz történt, és azt el kell siratni. Ez nem gyengeség, hanem annak a kezdete, hogy a seb ne irányítsa tovább az egész életet.

Mit jelent ez a hétköznapokban?

Azt, hogy a bántó vagy önbántó mintákat érdemes nemcsak erkölcsi, hanem lélektani szempontból is nézni. Ez nem felmentés. Aki másoknak árt, azért felelősséget visel. Aki újra meg újra önmaga ellen fordul, annak is szembe kell néznie a következményekkel. De a puszta elítélés önmagában ritkán hoz megértést, és még ritkábban valódi változást.

Az érettebb nézőpont az, amelyik képes egyszerre két dolgot tartani. Az egyik, hogy a kegyetlenség és az önpusztítás káros. A másik, hogy ezek gyakran nem üres rosszaságból, hanem mélyen sérült alkalmazkodásból fakadnak. Ha csak az egyik felét látjuk, vagy mentegetünk, vagy démonizálunk. Egyik sem visz közelebb a valósághoz.

Az önismeret szintjén ez azt a kérdést is felveti, milyen módon bánunk a saját fájdalmunkkal. Másokra terheljük? Magunk ellen fordítjuk? Vagy képesek vagyunk lassan eljutni oda, hogy átérezzük, megnevezzük és elgyászoljuk azt, ami történt velünk?

A szadizmus és a mazochizmus szélsőségesnek ható formák, de a mögöttük lévő lelki mechanizmus enyhébb alakban sok ember életében jelen lehet. A bántás és az önbántás gyakran ugyanabból a forrásból ered. A kérdés végül nem csak az, hogy ki melyik irányba fordítja a fájdalmat, hanem az is, hogy van-e esély arra, hogy többé ne a fájdalom döntsön helyette.

Másik nézőpont | Mögötte
Az ember néha azért ragaszkodik a szenvedéshez, mert az legalább ismerős. A gyógyulás egyik legijesztőbb része épp az, hogy az ismerős fájdalmat kell elengedni egy még ismeretlenebb, de emberibb életért.