A szadizmus és a mazochizmus sokszor szélsőséges, nehezen érthető jelenségnek tűnik. Pszichológiai nézőpontból azonban gyakran ugyanarra a kérdésre adott két eltérő válaszról van szó: mihez kezd az ember azzal a fájdalommal, amelyet egykor nem tudott elviselni. Ha innen nézzük, a kegyetlenség és az önszenvedtetés mögött is felismerhetővé válik egy mélyebb belső történet.

A szadizmus és a mazochizmus szavai elsőre erős, nyugtalanító képzeteket keltenek. Könnyű őket pusztán furcsa hajlamként, szélsőséges viselkedésként vagy erkölcsi torzulásként kezelni. Csakhogy pszichológiai értelemben ezek a minták gyakran nem a semmiből jelennek meg, hanem egy korábbi, túl nagy, túl korai vagy túl magányosan átélt szenvedés köré szerveződnek.

Amikor valakit félelem, kegyetlenség, megalázás vagy tartós szeretethiány ér, nem mindig tudja azt akkor és ott átélni, megérteni, elsiratni. A tapasztalat túl erős lehet, az ember túl kicsi, túl védtelen vagy túl egyedül van hozzá. A fájdalom ezért nem tűnik el, csak átalakul. Viselkedéssé, ismétlődéssé, kényszerré válik.

Ebből a nézőpontból a szadista és a mazochista működés két különböző stratégia ugyanarra a belső problémára. Mindkettő azt próbálja megoldani, amit valaha nem lehetett megoldani. És mindkettő arról árulkodik, hogy a múlt fájdalma valójában még mindig nincs nyugvópontra jutva.

Amikor a szenvedés irányt vált

A szadista működés egyik lehetséges lelki logikája viszonylag nyers, mégis érthető. Aki egykor kegyetlenséget kapott, abban kialakulhat az a tudattalan következtetés, hogy a világban két szerep létezik: aki bánt, és akit bántanak. Ha valaha ő volt a kiszolgáltatott fél, később megpróbálhat átállni a másik oldalra. Mintha azt mondaná magában: többé nem én leszek az, aki retteg.

Ez persze nem tudatos döntésként zajlik. Inkább egy mély alkalmazkodási mód, amelyben a korábbi tehetetlenséget hatalomérzettel próbálja felülírni az ember. A másik ember megalázása, kontrollálása vagy fájdalmának előidézése ilyenkor nem egyszerűen rosszindulat. Sokszor annak a kétségbeesett kísérlete, hogy az egykori áldozati helyzetet valaki végre uralhatóvá tegye.

Ez nem menti fel a kegyetlenséget, de segít megérteni a működését. A szadista viselkedés egyik mély rétege ugyanis az, hogy az ember nem akar újra találkozni a saját régi félelmével. Ezért inkább kifelé helyezi azt. A szenvedés marad, csak immár nem benne, hanem a másikban válik láthatóvá.

Miért választja valaki a saját szenvedését?

A mazochista működés látszólag ennek ellenkezője, de valójában ugyanabból a forrásból is táplálkozhat. Itt az ember nem másra tolja át a fájdalmat, hanem önként vállalja azt, amit valaha kénytelen volt elszenvedni. Ennek a belső logikája meglepően emberi: ha már úgyis fájni fog, legalább én döntsek róla.

Amikor a szenvedés választásnak tűnik, kevésbé érződik teljes kiszolgáltatottságnak. A mazochista dinamika ezért sokszor a kényszer pszichológiai átcsomagolása. Az, ami egykor erőszak, elutasítás vagy érzelmi elhanyagolás formájában érte az embert, később olyan helyzetekben ismétlődhet, amelyekben ő maga is benne marad, sőt olykor keresi is őket.

Kívülről ez önpusztításnak látszhat, és részben az is. Belülről viszont gyakran arról szól, hogy az ember megpróbál uralni valamit, amit egykor nem tudott. Ha én megyek bele a fájdalomba, akkor talán már nem leszek annyira védtelen. Ha előre vállalom a szenvedést, akkor talán kevésbé ér váratlanul. A régi sérülés így szokássá, kapcsolati mintává vagy identitásdarabbá válhat.

Ami közös bennük: visszatérés a feldolgozatlan múlthoz

A két működés külső formája különbözik, de a mélyebb pszichológiai szerkezetükben van valami közös. Mindkettő visszatérés ugyanahhoz a fájdalomhoz, csak más szereposztásban. Az egyik ember a bántó pozícióját foglalja el, a másik a bántottét tartja fenn. A régi jelenet ismétlődik, mert belül még mindig nincs lezárva.

Az emberi lélek különös módon nemcsak a kellemeset ismétli, hanem azt is, ami fájt. Főleg akkor, ha az eredeti élmény nem kapott értelmet, szavakat vagy gyászt. Ilyenkor a múlt nem emlékként marad velünk, hanem aktív erőként. Újra meg újra helyzeteket teremt, amelyekben ugyanaz az érzelmi igazság játszódhat le.

Ezért van az, hogy a feldolgozatlan sérülések ritkán maradnak pusztán a múltban. Beépülnek abba, hogyan szeretünk, hogyan vitatkozunk, mit tűrünk el, mit teszünk másokkal, és mit teszünk önmagunkkal. A fájdalom ilyenkor már nem esemény, hanem szervezőelv.

A kegyetlenség mögött sokszor tehetetlenség áll

A szadista működés mögött meghúzódó egyik legfontosabb érzés a tehetetlenség, még ha ez elsőre nem is látszik. Aki uralkodik, megaláz vagy bánt, gyakran pont attól menekül, hogy valaha mennyire kicsi és kiszolgáltatott volt. A kegyetlenség így egyfajta páncél lehet. Kemény, támadó, rideg, de azért van rajta, mert alatta valami nagyon sérülékeny található.

Ez a dinamika különösen akkor veszélyes, ha az ember a saját fájdalmát teljesen leválasztja magáról. Ilyenkor már csak a másik gyengesége látszik, a saját régi sebe nem. A másik szenvedése ilyenkor nem együttérzést, hanem ingerültséget, megvetést vagy kísértést vált ki. Mintha azt a gyengeséget büntetné benne, amelyet önmagában sem tud elviselni.

Ez sok bántalmazó kapcsolatnak, megalázó viselkedésnek vagy érzelmi ridegségnek is lehet az egyik mélyebb forrása. Nem azért, mert minden kegyetlen ember ugyanabból a történetből jön, hanem azért, mert a feldolgozatlan szenvedés gyakran fordul át továbbadott szenvedéssé.

Az önként vállalt fájdalom csapdája

A mazochista működés kevésbé látványos, ezért gyakran társadalmilag elfogadottabb formában is megjelenhet. Nem feltétlenül szó szerinti szenvedéskeresésről van szó. Sokszor inkább arról, hogy valaki újra és újra olyan helyzetekben találja magát, ahol mellőzik, kihasználják, nem becsülik, vagy ahol neki mindig többet kell tűrnie, mint amennyi emberileg vállalható lenne.

Ilyenkor a szenvedés idővel ismerőssé válik. És az ismerős még akkor is vonzó lehet, ha közben fáj. A kiszámítható rossz sok ember számára kevésbé félelmetes, mint az ismeretlen jó. Ha valaki gyerekként azt tanulta meg, hogy szeretet és fájdalom összetartozik, felnőttként könnyen hiheti azt, hogy a közelség ára a szenvedés.

Ebben az értelemben a mazochizmus nem ritkán a remény torz formája. Az ember mintha azt próbálná újraírni, ami egyszer már megtörtént. Talán most más lesz. Talán most, ha elég sokat tűrök, végül szerethetővé válok. Talán most a fájdalom után tényleg megjön az elfogadás. Csakhogy az ismétlés ritkán hozza el azt a jóvátételt, amelyre belül várunk.

A valódi fordulat nem a kontroll, hanem a gyász

Ha ezek a működések a feldolgozatlan fájdalomból nőnek ki, akkor a kiút sem pusztán akaraterőből áll. Nem elég annyit mondani, hogy valaki hagyjon fel a kegyetlenséggel vagy végre álljon ki magáért. Ezek fontos lépések lehetnek, de a mély változáshoz több kell. Vissza kell találni ahhoz a fájdalomhoz, amelyből a minta megszületett.

Ez a visszatérés nem azt jelenti, hogy újra át kell élni mindent nyersen és kontroll nélkül. Inkább azt, hogy az ember végre kapcsolatba kerülhet azzal, amit addig csak cselekvésekkel, tünetekkel vagy ismétlésekkel fejezett ki. A belső mondat valahogy így hangozhat: igen, ez megtörtént velem, és igen, fájt.

A lényegi fordulat sokszor ott kezdődik, ahol a fájdalom bánattá tud alakulni. Amíg a szenvedés puszta feszültségként, szégyenként vagy agresszióként él bennünk, addig hajlamosak vagyunk továbbadni vagy újrajátszani. Amikor azonban megszületik a gyász, valami oldódik. A gyász ugyanis elismeri a veszteséget. Nem cselekszi ki, hanem elsiratja.

Ez különösen fontos gondolat. Aki nem gyászolhatta el, amit elszenvedett, az gyakran kénytelen ismételni. A könnyek néha azért maradnak el, mert egykor nem volt rájuk tér, idő vagy biztonság. Később viszont épp ez az elmaradt gyász lenne az, ami megszakíthatná a láncolatot.

Mit jelent hétköznapi értelemben a gyógyulás?

A gyógyulás ebben a témában nem valami látványos megvilágosodás. Inkább annak lassú felismerése, hogy a múltunk nem köteles örökké viselkedési parancs maradni. Az ember elkezdheti észrevenni, mikor akar uralni azért, mert fél. Mikor tűr túl sokat azért, mert a szenvedés ismerős. Mikor büntet másokat azért, amit valaha vele tettek, és mikor bünteti saját magát ugyanezért.

Ez az önismeret általában kellemetlenebb, mint amilyennek hangzik. Nem hízelgő felismerni, hogy valaki a fájdalmából épített identitást. De felszabadító is lehet, mert ahol felismerés van, ott már választás is lehetséges. Talán nem azonnal, nem minden helyzetben, de egyre inkább.

A változás sokszor ott indul, ahol az ember már nem akarja tovább romantizálni a szenvedést, és nem akarja erőnek nevezni a kegyetlenséget sem. Elkezd különbséget tenni fájdalom és intimitás, kontroll és biztonság, önfeladás és szeretet között. Ez lassú tanulás, de valódi.

Miért fontos erről beszélni?

Azért, mert a szadizmus és a mazochizmus szélsőséges nyelven ugyan, de valami sokkal általánosabbról is beszél. Arról, hogyan bánunk azzal, ami túl fájdalmas volt ahhoz, hogy egyszerűen csak átéljük. Egyesek támadnak, mások tűrnek, megint mások egyszerre teszik mindkettőt más helyzetekben. A forma változhat, a belső kérdés gyakran ugyanaz marad: hogyan lehet együtt élni azzal, ami egykor elviselhetetlen volt?

Erre nincs gyors, szép vagy steril válasz. De van egy fontos irány. Az, hogy a fájdalmat ne továbbadjuk, és ne is magunk ellen fordítsuk, hanem megpróbáljuk végre megérteni és elsiratni. Mert amit meggyászolunk, az már kevésbé kényszerít arra, hogy újrajátsszuk.

A valódi felszabadulás talán nem ott kezdődik, hogy többé semmi sem fáj. Hanem ott, hogy a fájdalom többé nem diktálja, kivel mit kell tennünk. Se másokkal, se önmagunkkal.

Másik nézőpont | Mögötte
Néha az ember nem azért kapaszkodik a fájdalomba, mert szereti, hanem mert ez az egyetlen érzelmi nyelv, amit folyékonyan beszél. A gyógyulás ezért nem pusztán megkönnyebbülés. Olykor inkább annak megtanulása, milyen érzés végre nem a seb helyett élni.