Az ember ritkán azért csapja be önmagát, mert gyenge vagy buta. Többnyire azért, mert valami fáj, és a fájdalommal szembenézni nehezebbnek tűnik, mint elfordulni tőle. Csakhogy amit ma megspórolunk őszinteségből, azt holnap gyakran szorongásban, kimerültségben vagy széteső kapcsolatokban fizetjük vissza.
Az önhazugság hétköznapi dolog. Nem látványos, nem mindig drámai, és sokszor még csak nem is tudatos. Inkább egy belső művelet, amellyel megpróbáljuk elviselhetőbbé tenni azt, amit valójában nehéz lenne beismerni. Hogy rossz helyen vagyunk. Hogy egy kapcsolat kifáradt. Hogy a testünk jelez, de nem akarjuk meghallani. Hogy nem vagyunk olyan rendben, mint mutatjuk.
Ennek van egy rövid távú előnye. Az önámítás ideiglenesen csökkenti a feszültséget. Ad egy kis haladékot, egy kis tompítást. Olyasmi, mint amikor valaki nem a problémát oldja meg, csak lehalkítja a riasztót. Egy ideig működik. A gond csak az, hogy a tűz attól még ég.
Miért van szükségünk az önámításra?
Az ok elsőre egyszerű. Az ember el akarja kerülni a lelki fájdalmat. Vannak igazságok, amelyek kényelmetlenek, megalázóak vagy ijesztőek. Nehéz belátni, hogy változtatnunk kellene. Hogy egy döntést túl sokáig halogattunk. Hogy a haragunk valaki iránt valójában nagyon is valós, még akkor is, ha elvileg szeretjük azt az embert.
Az önámítás mögött gyakran az is ott van, hogy szeretnénk megőrizni egy elfogadható képet önmagunkról. Szeretjük azt gondolni, hogy alapvetően következetesek, józanok és rendben lévő emberek vagyunk. Nehéz elfogadni, hogy egyszerre lehetünk szerethetők és irigyek, gondoskodók és dühösek, intelligensek és önrombolók. Pedig az ember pont ilyen ellentmondásos.
Az is fájdalmas lehet, ha be kell látnunk, hogy hiányzik belőlünk valami. Bátorság, önfegyelem, szeretet, világos határhúzás vagy akár egyszerű kitartás. Könnyebb magyarázni, mint szembenézni. Könnyebb azt mondani, hogy nincs akkora baj, mint megkérdezni, miért ismétlődik ugyanaz újra és újra.
Az a négy terület, ahol különösen szeretünk mellébeszélni
Az önbecsapás gyakran ott jelenik meg, ahol változtatni kellene. A munkában, a kapcsolatainkban, az egészségünkkel való viszonyban, a szokásainkban és a gondolkodásunkban. Ezek közös pontja, hogy egyik sem javul pusztán attól, hogy reméljük. Mindegyik energiát, döntést és kellemetlen felismeréseket kér.
Lehet, hogy valaki évek óta azt mondja magának, hogy a munkája csak átmenetileg viseli meg, miközben közben teljesen kiürül. Más azt ismételgeti, hogy a kapcsolata csak egy nehezebb szakaszon megy át, bár valójában már régóta nincs benne valódi közelség. Megint más úgy tesz, mintha az egészsége ráérne később, vagy mintha a rossz szokásai nem lennének igazán súlyosak.
Az önámítás lényege itt az, hogy a változás terhét lecseréljük magyarázatokra. Ettől rövid távon nyugodtabbnak tűnhetünk, hosszabb távon viszont egyre távolabb kerülünk attól, amit pontosan érzünk.
Hogyan csináljuk ezt ilyen ügyesen?
Az ember ritkán mondja ki nyersen magának, hogy hazudik. Sokkal kifinomultabb módszereket használ. Ezek a lelki manőverek azért hatékonyak, mert közben hihető történetet gyártanak arról, miért nem kell a valódi problémával foglalkozni.
Figyelemelterelés és pótcselekvések
Az egyik legismertebb stratégia, hogy valami másra irányítjuk a figyelmünket. Képernyőkre, hírekre, munkára, alkoholra, szexuális tartalmakra vagy bármire, ami elég erős ahhoz, hogy ne kelljen csendben maradni önmagunkkal. Ilyenkor a cél sokszor nem maga az élvezet, hanem az, hogy ne kelljen érezni valamit.
Közérthetően fogalmazva ez úgy működik, hogy a belső feszültséget külső ingerrel nyomjuk el. Nem azért pörgünk állandóan, mert ennyire élvezzük a pörgést, hanem mert a leállás túl sok mindent hozna felszínre.
A túlzott derű mint menekülés
Néha a szomorúságot nem sírással fedjük el, hanem harsány jókedvvel. Van, amikor valaki görcsösen bizonygatja, hogy minden rendben van, minden nagyszerű, minden szuper. Ez elsőre optimizmusnak látszik, de lehet benne valami kétségbeesett is. Mintha a kimondott mondatokkal akarná távol tartani azt, amit valójában érez.
Az erőltetett vidámság sokszor nem belső béke, hanem védekezés. Ha egyetlen repedést sem engedünk a felszínre, a fájdalom ettől még nem tűnik el, csak nem kap nyelvet.
Általános ingerlékenység
Az elfojtott belső feszültség gyakran jelentéktelen dolgokon robban ki. Apróságokon veszítjük el a fejünket, egy tárgy rossz helye, egy váratlan számla vagy egy jelentéktelen kellemetlenség aránytalanul nagy dühöt vált ki. Kívülről úgy tűnhet, hogy az illető egyszerűen ideges természetű. Belül viszont lehet, hogy egy sokkal mélyebb, meg nem nevezett bánat vagy harag dolgozik.
Az ilyen indulat részben azért veszélyes, mert elhiteti velünk, hogy tudjuk, mi a baj. Közben csak egy póttárgyra zúdítjuk azt, amit máshol kellene megértenünk.
Közömbösség és megvetés
Az is gyakori, hogy azt mondjuk valamire, nem érdekel. Nem kell az a kapcsolat, az a siker, az a közelség, az a tudás, az az életforma. Előfordul, hogy ez igaz. De előfordul az is, hogy csak így védjük magunkat attól, amit nem merünk bevallani magunknak, hogy valójában vágyunk rá, csak nem hisszük, hogy elérhető.
A megvetés még keményebb változat. Ilyenkor nemcsak leértékeljük azt, amit nem tudunk vagy nem merünk megélni, hanem fölényesen el is utasítjuk. Ez segít távolságot tartani a saját hiányérzettől.
Ítélkezés mások felett
Van, hogy valakit épp azért ítélünk el különös hevességgel, mert valami ismerős benne. Olyan vágy, gyengeség vagy ösztön, amit magunkban nem akarunk látni. Ilyenkor a felháborodásnak van egy rejtett önvédelmi szerepe. Minél hangosabban ítélkezünk, annál kevésbé kell kapcsolatba kerülnünk azzal, hogy a történetnek hozzánk is köze lehet.
Ez nem azt jelenti, hogy minden kritika képmutatás. Inkább azt, hogy néha a túlzó erkölcsi indulat önvizsgálat helyett működik.
Védekezés és sértettség
Amikor valaki kellemetlen, de igaz dolgot mond rólunk, könnyű az üzenet helyett a stíluson megsértődni. Ahelyett, hogy megvizsgálnánk, van-e alapja a kritikának, azonnal támadásnak érezzük, és lezárjuk magunkat. Ez nagyon hatékony önvédelmi rendszer. A sértettség elég erős érzés ahhoz, hogy elfedje a lényeget.
Ilyenkor a figyelem többé már nem arra irányul, amit meg kellene érteni, hanem arra, mennyire bántó volt a másik. A lelki energia a felismerés helyett az önigazolásra megy el.
Cinizmus és általános reménytelenség
Ha túl nehéz lenne megnevezni, pontosan mi fáj, akkor néha az egész életet kezdjük rossznak látni. Nem azt mondjuk, hogy ez a veszteség visel meg, vagy az a kapcsolat sebzett meg, hanem azt, hogy minden értelmetlen, minden rossz, mindenki idegesítő. A konkrét fájdalom ilyenkor feloldódik egy nagy, ködös keserűségben.
Ez azért csábító, mert így nem kell odanézni egyetlen pontra sem. A baj csak az, hogy ettől a szenvedés nem kisebb lesz, csak nehezebben kezelhető.
Miért veszélyes hosszú távon?
Az önámítás fő ára az, hogy megakasztja a fejlődést. Ha nem mondjuk ki, mi történik velünk, akkor változtatni sem tudunk rajta. A hazugság nyugalma átmeneti, a következménye viszont tartós lehet. Rossz kapcsolati minták rögzülnek, romboló szokások mélyülnek el, és közben egyre nő a belső távolság aközött, amit élünk, és aközött, amit érzünk.
Ennek érzelmi ára is van. A folyamatos belső elfojtás fárasztó. Energiát emészt fel az, hogy ne tudjunk valamit, amit egy részünk közben nagyon is tud. Ez a kettéhasadás kimerítő. Idővel megjelenhet álmatlanság, idegi feszültség, testi tünetek, kimerültség vagy akár depresszív állapot is. Mintha a test és az idegrendszer végül ott kezdene beszélni, ahol a tudat már túl régóta hallgat.
Az igazság elnyomása tehát nem tűnik el nyomtalanul. Legfeljebb más formában tér vissza. Álmatlan éjszakákban, ingerlékenységben, váratlan sírásban, széteső koncentrációban vagy abban a nehezen megfogható érzésben, hogy valami nincs rendben, még ha papíron minden rendben is van.
Mit jelent őszintének lenni önmagunkkal?
Nem azt, hogy folyamatosan ostoroznunk kell magunkat, vagy minden érzést azonnal drámai mélységben elemezni. Az önmagunkkal való őszinteség inkább egyfajta belső tisztaság. Képes vagyok-e észrevenni, mit érzek valójában. Képes vagyok-e elismerni, hogy valami hiányzik, valami fáj, valamit rosszul csinálok, vagy valamire jobban vágyom, mint amit be merek vallani.
Ez nem mindig felemelő. Sokszor kínos, nyers és zavarba ejtő. De felszabadító is, mert a valósággal lehet dolgozni. Az illúzióval nem. Ha kimondható, hogy egy kapcsolatban düh, csalódottság vagy magány van, akkor már lehet róla beszélni. Ha felismerhető, hogy egy szokás valójában menekülés, akkor megnyílik a változás lehetősége is.
Az őszinteség nem old meg mindent rögtön. De megszünteti azt a belső szakadást, amelyben az egyik részünk tud valamit, a másik részünk pedig görcsösen tagadja. Már ez önmagában is könnyebbség.
A belső béke nem a kellemetlen igazság hiánya
Sokan úgy képzelik a lelki nyugalmat, mint valami sima, konfliktusmentes állapotot. Mintha akkor lennénk rendben, ha nincsenek zavaró érzéseink. Valójában a belső béke inkább abból fakad, hogy nem kell állandóan menekülnünk önmagunk elől. Hogy elbírjuk a saját valóságunkat annyira, amennyire éppen tudjuk.
Lehet, hogy ez a valóság nem hízelgő. Lehet, hogy azt mutatja, elfáradtunk, irigyek vagyunk, szeretethiányosak, dühösek vagy gyávák voltunk valamiben. De ezek belátása nem tesz kisebbé. Inkább pontosabbá tesz. És az ember a pontosságból tud építkezni.
Az önámítás rövid távon kímél. Az igazság hosszabb távon tart meg. Ezért olyan nagy dolog, amikor valaki már nem csak azt kérdezi magától, hogyan tudna jobban kinézni kívülről, hanem azt is, mi az, amit belül túl régóta nem hajlandó kimondani.
Másik nézőpont | Mögötte
Az önhazugság sokszor nem jellemhiba, hanem régi túlélési módszer. Egy ideig tényleg véd. A kérdés az, hogy ami egykor megóvott, ma már nem épp attól választ-e el, amire a legnagyobb szükséged lenne.
