A szexualitásról sokan úgy gondolkodnak, mint az öröm, a vágy vagy a felszabadultság területéről. Vannak azonban olyan szélsőséges viselkedések, amelyek első ránézésre inkább a sokkról, a távolságtartásról vagy az uralomról szólnak. Egy pszichológiai nézőpont szerint ezek hátterében gyakran nem a közelség keresése, hanem épp az intimitástól való rettegés áll.

Bizonyos szexuális viselkedések kívülről nézve provokatívnak, zavarónak vagy egyenesen ijesztőnek tűnnek. Könnyű azt feltételezni, hogy aki ilyesmit tesz, az túlfűtött vágyból, kontrollálatlan ösztönből vagy puszta romlottságból cselekszik. Egy mélyebb pszichológiai értelmezés viszont azt mondja, hogy a kép ennél bonyolultabb lehet.

Az egyik legmegrázóbb felismerés az, hogy a szélsőséges szexuális viselkedések egy része nem a közelség túlzott kereséséről szól, hanem annak elkerüléséről. Vagyis arról, hogy az illető nem elviselni, hanem kivédeni próbálja az intimitást. A viselkedés külső formája szexuálisnak látszik, a belső működés azonban sokszor inkább védekezés.

Az intimitás nemcsak vágyott, hanem félelmetes is lehet

Az intimitásról hajlamosak vagyunk kizárólag pozitívan beszélni. Mintha a közelség, a kölcsönösség, a másikra hangolódás mindenki számára természetes és kívánatos lenne. Pedig sok ember számára az igazi közelség nem megnyugtató, hanem fenyegető élmény.

Az intimitás ugyanis nem csupán testi közelséget jelent. Benne van a sebezhetőség, a kölcsönös jelenlét, a másik tekintete, az a tapasztalat, hogy valaki valóban észlel minket. Ez sokaknak felszabadító, másoknak viszont kifejezetten nyomasztó lehet. Ha valaki korábban rémítő, megszégyenítő vagy bántó élményeket társított a közelséghez, akkor később a kapcsolat nem biztonságot, hanem veszélyt jelezhet az idegrendszerének.

Ilyenkor a vágy és a félelem könnyen összecsúszik. A testi késztetés megmaradhat, de az érzelmi közelség elviselhetetlenné válik. Az ember akar valamit a másiktól, de nem bírja elviselni, hogy a másik valódi személyként jelen legyen. Innen nézve egyes szélsőséges viselkedések torz megoldási kísérletek arra, hogyan lehessen a szexualitást átélni anélkül, hogy valódi kapcsolat jönne létre.

A távolság mint védelem

Van olyan helyzet, amikor a viselkedés szinte látványosan arról szól, hogy a másik ember ne kerülhessen közel. A sokkolás, a megfigyelés, a titkos nézés vagy a menekülésre épülő jelenet mind létrehoz egy furcsa egyensúlyt. Történik valami szexuális töltetű, de a kölcsönösség hiányzik belőle.

Ebben a működésben a másik ember nem partner, hanem távoli felület. Olyan valaki, akire rá lehet vetíteni valamit, akit meg lehet zavarni, akitől el lehet venni egy reakciót, de akivel nem kell valóban találkozni. A távolság itt nem véletlen részlet, hanem maga a lényeg. A közelség már túl sok lenne.

Ha valaki csak úgy tud szexuális izgalmat átélni, hogy közben nincs valódi viszonyban a másikkal, az arra utalhat, hogy számára a kapcsolat kölcsönössége túl fenyegető. A másik tekintete, válasza, jelenléte, igényei, határai mind olyan tényezők, amelyek aktiválhatják a félelmet. Ilyenkor az ember inkább olyan helyzetet teremt, ahol ő mozgatja a távolságot, és ahol a másik nem kerülhet igazán közel.

Miért lehet ennyire félelmetes a kölcsönösség?

A kölcsönösség azt jelenti, hogy két ember egyszerre van jelen. Nemcsak én akarok valamit, hanem a másik is létezik a maga érzéseivel, tekintetével, visszajelzésével. Ez egészséges kapcsolódásban magától értetődő. Sérült intimitásélmények esetén viszont ez a kölcsönösség könnyen túlterhelővé válhat.

Amikor valaki a másik szemébe néz, az sokkal több, mint vizuális kontaktus. Benne van az elismerés, a felismerés, az a tapasztalat, hogy most tényleg itt vagyunk egymásnak. Aki számára a közelség korábban megaláztatással, kiszolgáltatottsággal vagy rettegéssel kapcsolódott össze, annak ez a pillanat akár elviselhetetlen is lehet. Nem azért, mert nincs benne érzés, hanem épp azért, mert túl sok van benne.

Ilyenkor a másik ember személyes valósága betör a jelenetbe. Többé nem tárgy, nem fantázia, nem biztonságos távolságban tartott alak, hanem valaki, aki visszanéz. Ez a viszonzott jelenlét olyan erős feszültséget kelthet, hogy az illető drasztikus módon próbálja megszüntetni.

Szexualitás mint pánikkezelés

Ez a nézőpont elsőre furcsának tűnhet, mert a szexualitást általában örömhöz vagy vágyhoz kapcsoljuk, nem pánikhoz. Pedig a kettő bizonyos helyzetekben összefonódhat. Ha valaki mélyen fél a kapcsolódástól, akkor a szexuális helyzet számára nem egyszerűen izgalmat, hanem szabályozhatatlan belső feszültséget is hozhat.

A szélsőséges viselkedés ilyenkor lehet egy torz önvédelmi stratégia. Nem tudatos, nem érett és végképp nem ártalmatlan, de pszichológiai értelemben mégis valamit megpróbál megoldani. Például azt, hogy az illető ne élje át a közelség okozta bénító szorongást. A baj épp az, hogy ezt a megküzdést mások kárára, antiszociális vagy tragikus formában valósítja meg.

Fontos itt tisztán fogalmazni. Az, hogy egy viselkedés mögött félelem, sérülés vagy rémült intimitásélmény állhat, nem teszi azt elfogadhatóvá. A magyarázat nem felmentés. Attól, hogy egy működés érthetőbbé válik, még súlyosan ártó maradhat.

A „perverzió” mögött gyakran emberi törés húzódik

A köznyelv hajlamos gyorsan bélyeget ragasztani. A „perverz” szó általában lezárja a gondolkodást. Azt sugallja, hogy itt valami idegen, torz és tőlünk teljesen elváló jelenségről van szó. Pszichológiai szempontból azonban épp az lehet fontos, hogy meglássuk a folytonosságot az extrém esetek és a hétköznapi emberi működések között.

Sok ember ismeri valamilyen fokon a közelségtől való félelmet. Sokan vágynak kapcsolatra, miközben menekülnek előle, amikor valódivá válik. Van, aki humorizál, van, aki eltűnik, van, aki lehűl, van, aki kontrollálni kezd. Az extrém szexuális viselkedések természetesen egészen más súlyú és más következményű jelenségek, de a gyökérben néha ugyanaz a kérdés sejlik fel. Mi történik bennem, amikor a másik ember tényleg közel kerül?

A különbség az, hogy míg a hétköznapi elkerülés gyakran passzív vagy kapcsolatromboló formában jelenik meg, addig a szélsőséges viselkedések antiszociális és veszélyes mintákká torzulhatnak. A közös pont mégis az, hogy a kapcsolódás nem biztonságos élményként van eltárolva.

Honnan eredhet ez a félelem?

Óvatosan kell fogalmazni, mert egy-egy ember története mindig egyedi. Mégis valószínű, hogy az intimitástól való rettegés gyakran olyan korai tapasztalatokból táplálkozik, ahol a közelség nem volt gyengéd, kiszámítható és biztonságos. Ha valakit a kapcsolataiban megszégyenítettek, bántottak, összezavartak vagy tárgyként kezeltek, akkor könnyen kialakulhat az a belső minta, hogy a közelség veszélyes.

Az is előfordulhat, hogy az illető egyszerre vágyik a kapcsolódásra és fél tőle. Ez belül rendkívül feszítő állapot. A vágy húzna a másik felé, a félelem pedig azonnal visszaránt. Ebből a belső ellentmondásból születhetnek olyan torz megoldások, amelyek megőrzik a szexuális izgalmat, de kizárják a valódi találkozást.

Egyszerűbben fogalmazva, az ember valahogy szeretne közel kerülni valamihez, amit kíván, de közben nem bírja elviselni, hogy az valódi kapcsolat legyen. Ez az ellentmondás önmagában is szenvedésteli lehet, még akkor is, ha kívülről csak a zavaró vagy sokkoló cselekedet látszik.

Miért fontos erről beszélni?

Azért, mert a felszíni megbotránkozás kevés a megértéshez. Ha csak annyit mondunk, hogy valaki beteg, torz vagy szörnyeteg, azzal erkölcsi ítéletet hozunk, de a működés logikája rejtve marad. Márpedig amit nem értünk, azt nehezebb megelőzni, felismerni vagy kezelni is.

A pszichológiai megértés segíthet abban, hogy a szexualitásról kevésbé leegyszerűsítő módon gondolkodjunk. Nem minden, ami szexuálisnak látszik, a vágy szabadságáról szól. Néha épp a félelem szervezi. Néha a test nyelvén egy olyan lélek beszél, amely a közelséget veszélyként tanulta meg.

Ez a felismerés a hétköznapi kapcsolatainkra is visszahat. Mert amikor valaki látszólag akarja a közelséget, de újra és újra szétveri, kifordítja vagy elkerüli azt, ott gyakran nem rosszindulat, hanem mély védekezés dolgozik. Ettől a viselkedés még lehet bántó, de a mögötte lévő dinamika emberileg érthetőbbé válik.

A megértés határai

Van egy pont, ahol fontos megállni. Bizonyos viselkedések súlyosan sértőek, erőszakosak vagy életveszélyesek. Ezeket nem szabad pszichológiai finomkodással elkenni. Az áldozatok szempontja, a határok, a felelősség és a társadalmi védelem elsődleges.

Ugyanakkor az is igaz, hogy a puszta elítélés önmagában kevés. Ha komolyan vesszük, hogy az emberi viselkedésnek vannak mélyebb mozgatói, akkor el kell bírnunk azt a kényelmetlen gondolatot is, hogy a legtorzabb cselekedetek mögött is lehet valamilyen rémült, sérült, eltorzult védekezés. Ez nem ment fel senkit, de segít tisztábban látni.

A közelségtől való félelem nem mindig látványos. Néha halk visszahúzódásként jelenik meg, néha cinizmusban, néha kapcsolati hidegségben, és néha egészen szélsőséges, tragikus formákban. A lényeg ugyanaz marad. Amit az ember nem tud szerethetően és biztonságosan megélni, attól gyakran védekezni kezd. És minél nagyobb a belső rettegés, annál torzabb lehet a védekezés formája.

Másik nézőpont | Mögötte
Az intimitást sokan a szeretet bizonyítékának tartják, pedig előbb gyakran fenyegetésként jelenik meg. A kérdés néha nem az, hogy ki mennyire vágyik a közelségre, hanem az, hogy ki mennyire tudja elviselni, ha valóban meglátják.