Sok kultúrában a gyors reakciót, az indulatot és a harsány önérvényesítést könnyű összekeverni az erővel. A joruba gondolkodás egyik fontos fogalma, az itutu, egészen más irányból közelít: a valódi tartás a higgadtságban, az arányérzékben és a belső rendezett­ségben mutatkozik meg. Ez a szemlélet nem menekülés a valóság elől, hanem egy pontosabb viszony ahhoz, mi van tényleg a kezünkben, és mi nincs.

Van valami furcsa modern tévedés abban, hogy a nyugalmat gyakran gyengeségnek nézzük. Mintha az lenne a hatékony ember, aki azonnal reagál, hangos, pattanásig feszült, és minden helyzetre kész harccal válaszol. Pedig a mindennapi élet tapasztalata inkább azt mutatja, hogy a túl sok indulat ritkán tesz tisztábbá egy helyzetet. Legfeljebb zajosabbá.

A joruba filozófiában erre létezik egy figyelemre méltó fogalom: az itutu. Ez a szó egy olyan emberi minőséget ír le, aki nyugodt, összeszedett, megfontolt, és nehezen billen ki. Ha késik a busz, nem kezd jelenetet rendezni. Ha elromlik valami egy fontos pillanatban, nem omlik össze attól, hogy a világ épp nem alkalmazkodik az elképzeléseihez. Bosszúságot ő is érezhet, de nem adja át magát teljesen neki.

A nyugalom itt nem személyiségjegy, hanem tanult hozzáállás

Az itutu egyik legérdekesebb vonása, hogy nem veleszületett ajándékként jelenik meg. Nem arról van szó, hogy valaki „ilyen típus”, más meg „olyan típus”, és ennyi. A higgadtság ebben a felfogásban művelt állapot. Olyasmi, amit az ember kialakít magában, mert megért valamit a létezés természetéről.

Ez fontos különbség. Ha a nyugalmat puszta temperamentumnak tekintjük, akkor legfeljebb irigyelni lehet. Ha viszont tanulható bölcsességnek, akkor már gyakorlati jelentősége is lesz. Ebben az esetben a kérdés nem az, hogy valaki eleve nyugodt embernek született-e, hanem az, hogy milyen világképet épít magának, és abból milyen reakciók következnek.

Az itutu mögött az a felismerés áll, hogy az ember könnyen túlbecsüli a saját irányító szerepét. Sok düh abból fakad, hogy úgy érezzük, a dolgoknak a terveink szerint kellene alakulniuk. Ha nem így történik, megsértve érezzük magunkat, mintha a valóság hibázott volna. A feszültség ilyenkor nem pusztán a kellemetlen eseményből ered, hanem abból az elképzelésből is, hogy ennek nem lett volna szabad megtörténnie.

Miért leszünk dühösek, amikor valami keresztülhúzza a számításainkat?

Ha lefordítjuk hétköznapi nyelvre, az itutu egyfajta realitásérzék. A nyugodt ember nem azért nyugodt, mert neki minden könnyebb. Hanem mert tisztábban látja, hol végződik a saját hatóköre. Egy késő busz, egy hirtelen eső, egy váratlan fennakadás vagy egy másik ember rossz hangulata sokszor egyszerűen nem tartozik az irányításunk alá. Ettől még kellemetlen, de a harag nem teszi kezelhetőbbé.

Ebben a megközelítésben az indulat gyakran egy téves kontrollérzetből születik. Abból, hogy azt hisszük, több hatalmunk van a külső körülmények fölött, mint amennyi valójában van. És amikor ez a hit ütközik a valósággal, jön a frusztráció. A nyugodt ember nem közönyös, csak kevésbé ragaszkodik ahhoz az illúzióhoz, hogy minden az akarata szerint rendezhető.

Ez persze nem jelent beletörődő tunyaságot. Az itutu nem azt mondja, hogy semmit sem érdemes tenni. Inkább azt, hogy előbb különítsük el egymástól a megváltoztathatót és a megváltoztathatatlant. Ez a különbség apróságnak tűnik, de a lelki béke jelentős része itt dől el.

Aay és a kozmikus rend hétköznapi értelme

Az itutu szorosan kapcsolódik egy másik joruba fogalomhoz is, amelyet nagyjából sorsnak, rendnek vagy a létezés tágabb rendjének lehet fordítani. A lényeg az, hogy az ember nincs egyedül a világ közepén, és nem ő szabja meg minden esemény irányát. Létezik egy nála nagyobb összefüggés, amelyhez alkalmazkodnia kell.

Ezt ma könnyű túlmisztifikálni, pedig a hétköznapi értelme nagyon is józan. Vannak dolgok, amelyeket erőfeszítéssel alakíthatunk, és vannak, amelyekkel kapcsolatban az alkalmazkodás érettebb válasz, mint az ellenállás. A bölcsesség nem abban áll, hogy mindent elfogadunk, hanem abban, hogy felismerjük, mikor melyik hozzáállás vezet kevesebb önromboláshoz.

Az ember sokszor nem attól fárad el, hogy nehézségek érik, hanem attól, hogy újra és újra olyan ellenféllel harcol, akit nem lehet legyőzni. Az időjárással, a múlttal, mások szabad akaratával, egy lezárt helyzettel vagy bizonyos veszteségekkel folytatott belső vita rengeteg energiát emészt fel. Az itutu ebből a szempontból energiatakarékos bölcsesség is. Nem tékozolja el a figyelmet arra, ami nem mozdítható.

A higgadtság mint stílus és társadalmi érték

Az itutu különlegessége, hogy nemcsak erkölcsi vagy filozófiai erényként jelenik meg, hanem vonzerőként is. A nyugodt ember ebben a szemléletben nem pusztán bölcsebb, hanem megnyerőbb is. Van tartása. Van jelenléte. Nem rángatja őt minden apró zökkenő, ezért a viselkedése rendezettnek, sőt elegánsnak hat.

Ez elsőre talán felszínes részletnek tűnhet, valójában azonban sokat elárul egy kultúráról. Minden közösség létrehozza a maga láthatatlan esztétikáját arról, milyen ember számít vonzónak, hitelesnek vagy tiszteletre méltónak. Van, ahol a heves, domináns fellépés kap magas pontszámot. Máshol a kimértség, a belső fegyelem és a nyugalom. Az itutu arra emlékeztet, hogy a higgadtság nemcsak lelki technika lehet, hanem kulturálisan megbecsült forma is.

Ez azért érdekes, mert a mai világ gyakran az azonnali reakciót jutalmazza. Aki gyorsabban kommentel, erősebben felháborodik, látványosabban fejezi ki magát, az könnyebben észrevehető. Csakhogy az észrevehetőség nem ugyanaz, mint a súly. Az itutu nem a figyelem megszerzésére törekszik, hanem a belső arány megtartására. És hosszabb távon ez sokkal stabilabb erőforrás.

Mit jelent ez a saját életünkben?

Az itutu nem egzotikus bölcsességként érdekes igazán, hanem azért, mert kínosan ismerős helyzetekre ad jó választ. Mindannyian kerülünk olyan állapotba, amikor valami jelentéktelen dolog aránytalanul felhúz. Egy késés, egy félreértés, egy ügyintézés, egy kellemetlen mondat, egy apró kudarc. Ilyenkor nemcsak az esemény bánt minket, hanem az is, hogy sérti az elvárásainkat a világról.

A belső munka itt kezdődik. Nem annál, hogy eljátsszuk a nyugalmat, hanem annál, hogy őszintén megkérdezzük: valóban kezelni akarom ezt a helyzetet, vagy csak megsértődtem azon, hogy nem azt kaptam, amit vártam? Ez a különbség elsőre nyersnek tűnhet, de felszabadító. Ha felismerjük, hogy a dühünk egy része irreális elvárásokból táplálkozik, máris kevésbé leszünk kiszolgáltatva neki.

Az itutu gyakorlata ezért nem érzelemmentesség. Senki nem válik attól bölccsé, hogy nem érez csalódást, szomorúságot vagy bosszúságot. A kérdés az, mit kezd ezekkel az érzésekkel. Hagyja-e, hogy teljesen átvegyék az irányítást, vagy képes teret hagyni köztük és a cselekvése között. A nyugalom sokszor éppen ez a kis rés. Az a pillanat, amikor az ember még nem sodródott bele teljesen a saját reakciójába.

Az elfogadás nem vereség

Az elfogadást sokan félreértik, mert túl közel érzik a feladáshoz. Pedig a kettő nem ugyanaz. Feladni azt jelenti, hogy az ember kivonul a saját életéből. Elfogadni viszont azt, hogy egy adott helyzet létezik, és ettől kezdve ebből a valóságból kell továbbgondolnia a következő lépést.

Az itutu éppen ezért aktív erény. Megóv attól, hogy a düh és a hiábavaló ellenállás elvigye az energiát a valódi döntésektől. Ha esik az eső, be kell vinni a kerti székeket. Ez banális példa, de szinte minden élethelyzetben van megfelelője. Előbb-utóbb mindannyiunknak vannak ilyen mozdulatai: amit már nem lehet visszafordítani, ahhoz viszonyulni kell.

Ebben a nyugalomban van valami mélyen felnőtt. Nem látványos, nem drámai, nem feltétlenül hálás szerep. Mégis ez teszi lehetővé, hogy az ember ne csak reagáljon a világra, hanem lakható viszonyt alakítson ki vele.

Miért lehet ma különösen fontos ez a szemlélet?

Azért, mert a jelen kor egyik alaphangulata a túlingereltség. Folyamatosan érnek bennünket impulzusok, vélemények, követelések, összehasonlítások. Ebben a közegben könnyű azt hinni, hogy az intenzitás érték, és minél erősebben reagálunk, annál inkább élünk. Csakhogy a folytonos felhevültség nem azonos az éberséggel. Gyakran inkább kimerüléshez vezet.

Az itutu ebben a zajban nem menekülés, hanem pontosítás. Arra tanít, hogy a világ nem fog állandóan igazodni az idegrendszerünkhöz. Ez kellemetlen hír, de egyben felszabadító is. Ha ezt komolyan vesszük, kevésbé várjuk el a valóságtól, hogy mindig kényelmes legyen, és közben jobban megőrizzük a saját tartásunkat.

A nyugodt ember tehát nem az, akit semmi sem érint meg. Inkább az, aki nem akar minden hullámból vihart csinálni. Tudja, hogy az élet részben alakítható, részben elviselendő, és a kettő összekeverése sok fölösleges szenvedést termel. Ez a felismerés nem hangos, nem látványos, de nagyon is használható. Talán ezért hat ma is ilyen erősen.