Vannak társadalmak, amelyek elsősorban a győzteseknek épülnek, és vannak, amelyek abból indulnak ki, hogy a legtöbb ember időnként segítségre szorul. A különbség nemcsak adókban vagy közszolgáltatásokban mérhető, hanem abban is, hogyan gondolkodunk önmagunkról. A kérdés kényelmetlen, de fontos: valóban úgy szavazunk, ahogy a valós esélyeink indokolnák?

Szeretjük magunkat a nyertes oldalra képzelni. Ez nem egyszerű hiúság, hanem mélyen emberi reflex. A legtöbben úgy élünk, mintha előbb-utóbb nekünk is összejönne a nagy áttörés, a biztos anyagi helyzet, a kiváló egészség, a függetlenség, az a fajta élet, amelyben ritkán kell másokra támaszkodni. Ezzel önmagában nincs baj. A gond ott kezdődik, amikor egész országokat építünk erre a reményre.

A társadalmak egy része kifejezetten a sikeresek életminőségét optimalizálja. Ezekben az államokban, ha valaki jól keres, jó környéken él, jó iskolába járatja a gyerekeit, magánszolgáltatásokat vesz igénybe, akkor a rendszer kényelmes, gyors és látványosan magas színvonalú tud lenni. Csakhogy ugyanebben a logikában a kevésbé sikereseknek már kevesebb figyelem jut. A tömegközlekedés, az állami ellátás, a lakhatás vagy az oktatás minősége könnyen kettészakadhat. A rendszer ilyenkor azt üzeni, hogy jó helyzetben lenni élmény, rossz helyzetben lenni pedig megalázó is lehet.

Más országok ezzel szemben abból indulnak ki, hogy az emberi élet törékeny. Hogy lehet valaki tehetséges, szorgalmas és mégis kiszolgáltatott. Hogy a betegség, az anyagi bizonytalanság, a közepes fizetés vagy a rossz időszak nem kivétel, hanem gyakori állapot. Az ilyen társadalmak a „vesztesek” számára is vállalható életet próbálnak kialakítani. Vagyis normális kórházat, használható iskolát, emberhez méltó közlekedést és lakhatást kínálnak azoknak is, akik épp nem a nyertesek közé tartoznak.

A kellemetlen szó, ami valójában statisztikai kérdés

A „vesztes” szó itt könnyen félreérthető. Nem erkölcsi ítéletről van szó, és nem arról, hogy embereket érték szerint kellene rangsorolni. Inkább egy nyers társadalmi tényről. A legtöbb ember nem lesz extrém gazdag, nem lesz teljesen sérthetetlen, és nem tudja egész életében önerőből kivédeni a betegséget, a munkaerőpiaci töréseket vagy a családi kríziseket. Magyarul a kiszolgáltatottság nem rendellenesség, hanem alaphelyzet.

Ez azért fontos, mert a politikai képzeletünk gyakran mást sugall. Sok ember fejben inkább a jövőbeli győztesek klubjának tagja, mint a mai hétköznapi többségének része. Mintha a szavazófülkében nem abból indulnánk ki, hogy egy átlagos élethez milyen kapaszkodók kellenek, hanem abból, hogy egyszer talán mi is azok közé tartozunk majd, akiknek nincs szükségük ilyen kapaszkodókra.

Miért ilyen erős bennünk a nyertesekkel való azonosulás?

Ennek egyik oka az optimizmus torzítása. Az emberi elme rosszul bánik a valószínűségekkel, ha a saját jövőjéről van szó. Tudjuk, hogy kevés az esély a nagy nyerésre, mégis milliók vesznek lottót. Nem azért, mert ne értenék a számokat, hanem mert érzelmileg kivételnek szeretnék látni magukat. A fejünkben mindig marad egy kis rés, ahol a valószínűtlen mégis személyes lehetőségnek tűnik.

Ugyanez társadalmi szinten is működik. Sokan támogatnak olyan rendszereket, amelyek elsősorban a csúcsteljesítményt, a nagy vagyont és a győztesek kényelmét védik, mert azt remélik, hogy egyszer ők is ezen az oldalon állnak majd. Ez pszichológiailag érthető. Senki sem szeret úgy tekinteni magára, mint aki átlagos, sebezhető vagy időnként segítségre szorul. Márpedig egy szolidárisabb társadalom éppen ebből az emberképből indul ki.

A nehézség itt érzelmi. Könnyebb azonosulni a siker fantáziájával, mint a törékenység realitásával. A „nyertesek országa” ígéretet ad, a „vesztesek országa” viszont józanabb képet fest rólunk. Azt mondja, hogy életünk során nagy eséllyel leszünk betegek, fáradtak, középszerűen fizetettek vagy épp szerencsétlenek. Ez nem inspiráló szlogen, viszont közelebb áll ahhoz, ahogyan a többség ténylegesen él.

Mit jelent a gyakorlatban egy nyertesekre hangolt ország?

Egy ilyen rendszerben a jó élet rendkívül jó tud lenni. A csúcson sokszor kiváló infrastruktúra, exkluzív oktatás, kényelmes egészségügyi ellátás és magas szintű szolgáltatások várják azokat, akik meg tudják fizetni. A társadalmi mobilitás ígérete is erős lehet, vagyis sokan elhiszik, hogy kemény munkával feljebb juthatnak.

De az ilyen országok árnyoldala éppen a lecsúszás ára. Ha valaki nem jut be a nyertesek körébe, vagy onnan kiesik, a rendszer gyorsan rideggé válhat. A rosszabb minőségű állami szolgáltatások, a lakhatási nehézségek, a megbélyegző társadalmi különbségek és a bizonytalanság súlya sokkal erősebben érződik. Minél nagyobb a jutalom a csúcson, annál fájdalmasabb lehet az alja.

Ez a logika részben azért működik, mert a rendszer a kivételes teljesítményt tekinti mintának. Csakhogy a társadalom nem kizárólag kivételes emberekből áll. Hanem nagyon sok átlagos helyzetű, hullámzó sorsú, sérülékeny emberből, akiknek a jó élet nem luxust, hanem kiszámíthatóságot jelentene.

És mit jelent egy vesztesekre is tervezett ország?

Elsősorban azt, hogy a közszolgáltatások nem szégyellnivaló pótlékok, hanem valódi alapok. A tömegközlekedés használható, az állami iskola nem büntetés, az egészségügyi ellátás nem csak végső menedék. Az ilyen társadalom azt mondja ki, hogy akkor is emberhez méltó élet jár, ha valaki nem lett különösen gazdag, sikeres vagy befolyásos.

Ez a modell persze a győztesek számára kevésbé csillogó. A nagyon magas jövedelműek nagyobb adóterhet érezhetnek, a magánelőnyök egy része kevésbé látványos, és a társadalom kulturálisan sem mindig ünnepli a hivalkodó sikert. Egy drága autó vagy egy exkluzív iskola nem feltétlenül jelent akkora státuszelőnyt, ha közben a közös szolgáltatások is magas színvonalúak.

Vagyis a kérdés itt valójában az, hogy mit tekintünk a társadalom fő feladatának. A kivételesen sikeresek jutalmazását, vagy az esendő többség védelmét. Mindkét logikának van ára, csak mások fizetik meg.

A statisztikai valóság ritkán hízelgő

A legtöbb ember számára a pénzügyi sérülékenység, a közepes kereset és az időnkénti kiszolgáltatottság jóval valószínűbb, mint a tartós győztes pozíció. Ez elsőre lehangolóan hangzik, pedig van benne felszabadító elem is. Ha elfogadjuk, hogy az átlagosság nem bukás, akkor más szemmel kezdjük nézni a társadalmi intézményeket. Többé nem úgy tekintünk az állami ellátásra, mint valami másoknak fenntartott mentőöv-re, hanem mint olyan rendszerre, amelyre bármikor szükségünk lehet.

Ez az önkép politikailag is sokat változtat. Aki belátja, hogy az élete során könnyen lehet beteg, idős, munkanélküli, egyedülálló szülő vagy egyszerűen csak túlterhelt, az valószínűleg másként gondolkodik az egészségügyről, az oktatásról vagy a szociális hálóról. Nem kegyként néz ezekre, hanem civilizációs minimumként.

Miért nehéz ezt kimondani?

Mert a modern kultúra nagy része a kivételesség mítoszára épül. Azt tanuljuk, hogy bárki bármi lehet, ha eléggé akarja. Ez részben igaz lehet egyéni szinten, de társadalmi szinten félrevezető. Ha mindenki nem lehet kivételes, akkor a rendszer minősége ott dől el, hogyan bánik a nem kivételesekkel.

Ráadásul az önbecsülésünket is fenyegeti, ha elismerjük saját sérülékenységünket. Könnyebb azt hinni, hogy mindig rajtunk múlik minden, mint szembenézni azzal, mennyi a véletlen, a szerencse, a származási háttér vagy épp az egészségi állapot szerepe. A „nyertesek országai” ezért gyakran nemcsak gazdasági, hanem lelki ígéretet is hordoznak. Azt suttogják, hogy te más leszel, te kiemelkedsz, te nem szorulsz majd rá a közösre.

Csakhogy a valóság többnyire prózaibb. Az ember élete hosszú, és ezen a pályán majdnem mindenki gyenge lesz egyszer. A kérdés az, hogy amikor ez megtörténik, egy olyan társadalomban él-e, amely megbünteti ezért, vagy olyanban, amelyik tompítja az esés keménységét.

A vita valójában értékvita

Itt nem pusztán gazdasági modellek ütköznek, hanem emberképek. Az egyik felfogás szerint a társadalom feladata az, hogy a legerősebbek előtt nyissa ki a legtöbb ajtót. A másik szerint az, hogy senki ne zuhanjon túl mélyre, ha bezárulnak előtte az ajtók. Az első dinamizmust és jutalmazást ígér, a második biztonságot és méltóságot.

Egyik út sem tökéletes. A kérdés inkább az, melyik közelebb a valós életünkhöz. Ha őszinték vagyunk, a legtöbb ember nem állandó nyertes. Inkább időnként boldoguló, időnként bizonytalan, közben pedig nagyon is rászorul a környezetére, az intézményekre és más emberek józanságára.

Ezért a társadalmi érettség talán ott kezdődik, amikor nem sértésként halljuk azt, hogy a többség számára a törékenység az alapállapot. Hanem belátásként. És ebből a belátásból olyan országot próbálunk építeni, ahol a győzelem kellemes, de a kudarc sem embertelen.

Másik nézőpont | Mögötte
Lehet, hogy a „vesztesek országa” elnevezés eleve félrevisz. Mert ahol az átlagember számára is vállalható az élet, ott valójában nem a veszteseket védik, hanem a valóságot veszik komolyan. Talán nem az a legerősebb társadalom, amelyik a győzteseket fényesen jutalmazza, hanem az, amelyik nem teszi szégyenné, ha valaki épp nem győz.