Van egy nyugtalanító gondolat, ami elsőre szinte ellentmond mindannak, amit a boldogságról képzelünk. Ha létezne egy teljes, egységes, határtalan állapot, vajon tényleg benne akarnánk maradni örökké? Lehet, hogy a tudat természete éppen az, hogy időről időre elfelejti önmagát, csak hogy újra felfedezhesse, mit jelent élni.

Sok ember fejében a beteljesülés úgy él, mint egy végállapot. Mintha a legmagasabb rendű létezés valami mozdulatlan béke lenne, ahol már nincs hiány, nincs zavar, nincs keresés. Ez vonzó kép, csak van vele egy probléma. Túlságosan statikus. Az élet, ahogyan ismerjük, nem ilyen. Mozog, kockáztat, szétesik, újrarendeződik, néha egészen látványosan eltéved.

Innen nézve különösen érdekes az a felvetés, hogy a legteljesebb tudat vagy legfelsőbb én nem egyszerűen pihenne az egységben, hanem játszana. Elengedné magát. Belebonyolódna helyzetekbe. Kalandot keresne, sőt annyira belemerülne a játékba, hogy egy időre elfelejtené, kicsoda. Ez elsőre spirituális költészetnek hangzik, de valójában elég pontos leírása annak, ahogyan az emberi tapasztalat működik.

A játék nem mellékes dolog, hanem alapműködés

A játékot sokáig hajlamosak voltunk gyerekes vagy haszontalan dolognak tekinteni. Pedig a játék nem egyszerű szórakozás. A játék annak a tere, ahol valami kilép a puszta önazonosságból, és kipróbál lehetőségeket. Aki játszik, az ideiglenesen felfüggeszti a biztosat. Szerepeket vesz fel, kockáztat, hibázik, reagál valamire, ami nincs teljesen az irányítása alatt.

Ha ezt a gondolatot átvisszük a tudatra, akkor az derül ki, hogy az önelvesztés nem feltétlenül hiba, hanem a tapasztalás feltétele. Ha mindig teljesen tudnánk, kik vagyunk, ha minden pillanatban változatlanul jelen lenne a teljes kép, akkor valójában semmi sem történne. Nem lenne meglepetés, nem lenne feszültség, és talán valódi részvétel sem.

A játék lényege ugyanis az, hogy komolyan vesszük, miközben benne vagyunk. Egy sakkozó nem úgy ül le a táblához, hogy közben folyamatosan azt ismételgeti magában, hogy ez csak játék. Játszani csak akkor lehet, ha ideiglenesen átadjuk magunkat a helyzetnek. Valami hasonló történik az emberi élettel is. Belelépünk szerepekbe, kapcsolatokba, veszteségekbe, vágyakba, sikerekbe, és ezek a dolgok nagyon is valóságosnak érződnek.

Miért kell elfelejteni önmagunkat?

Az önfeledtségnek rossz a sajtója. Sokan úgy gondolnak rá, mint tudatlanságra vagy éretlenségre. Pedig van az elfelejtésnek egy termékeny formája is. Amikor valaki teljesen elmerül egy beszélgetésben, alkotásban, szerelemben vagy akár egy válságban, akkor átmenetileg megszűnik a távolság közte és az élmény között. Ez nem mindig kényelmes, de ettől lesz valami valóban átélt.

Az a gondolat, hogy a tudat elengedi önmagát és elveszik a világban, arra mutat rá, hogy a különállóság és a felejtés talán nem puszta baleset. Lehet, hogy a személyes én, az ego, a történet, amit magunkról hordozunk, éppen ennek az elmerülésnek az eszköze. Azért érezzük magunkat külön lénynek, mert csak így jöhet létre valódi dráma, valódi keresés, valódi felismerés.

Közérthetően mondva, az élet akkor történik meg velünk, ha nem kívülről kommentáljuk végig. Ha minden pillanatban teljes biztonsággal átlátnánk az egészet, abból kevés valódi emberi tapasztalat maradna. A fájdalom, a bizonytalanság, a vágy és az öröm azért ilyen erős, mert belülről éljük át őket, nem egy kozmikus nézőtérről.

Az energia csak akkor él, ha áramlik

A felvetés egyik legizgalmasabb eleme az, hogy egy energiarendszer csak akkor valódi energiarendszer, ha képes elengedni önmagát. Ez filozófiai nyelven hangzik, de a hétköznapi tapasztalatban is felismerhető. Ami görcsösen önmagába zárul, az előbb-utóbb megmerevedik. Ami nem tud áramolni, kapcsolódni, kockáztatni, az elveszíti elevenségét.

Ez igaz emberi szinten is. Aki mindenáron kontrollálni akarja a saját képét, érzéseit és jövőjét, az gyakran éppen attól távolodik el, amit élőnek nevezünk. A spontaneitás persze nem azt jelenti, hogy bármi jöhet, következmények nélkül. Inkább azt, hogy az élethez kell egy bizonyos fokú nyitottság, ahol a rendszer nemcsak őrzi magát, hanem időnként ki is teszi magát a változásnak.

Az elengedés itt nem spirituális közhely, hanem működési elv. Nem arról szól, hogy passzívan sodródjunk. Arról szól, hogy a létezés dinamikája nem fér össze a teljes befeszüléssel. Minden eleven rendszer cserél, mozog, reagál, átalakul. Az emberi psziché sem kivétel.

Az ego szerepe nem csak probléma

Az ilyen gondolatmenetek könnyen átcsúszhatnak oda, hogy az ego rossz, a feloldódás jó. Csakhogy ez túl egyszerű lenne. Ha a személyes én valóban a játék része, akkor nem ellenség, hanem funkció. Az ego teszi lehetővé, hogy valaki egy konkrét nézőpontból éljen. Hogy legyen neve, története, sérülése, ambíciója, félelme. Ezek nélkül nem lenne miről beszélni, de talán kitapasztalni sem lenne mit.

A gond inkább akkor kezdődik, amikor az eszközt végső valóságnak hisszük. Amikor azt gondoljuk, hogy teljesen azonosak vagyunk a szerepeinkkel, a sikereinkkel, a sebeinkkel vagy azzal a narratívával, amelyet évek óta ismétlünk magunkról. Ilyenkor a játék beszűkül. Már nem játék, hanem kényszeres önvédelem lesz belőle.

Az önismeret talán éppen ezért nem az ego megsemmisítéséről szól, hanem arról, hogy kicsit lazább legyen a fogás. Hogy tudjuk használni az identitásunkat, de ne kizárólag abból nézzük a világot. Ez a különbség aközött, amikor valaki benne van az életében, és aközött, amikor teljesen bele is ragad.

Miért vonz minket a kaland, még akkor is, ha fáj?

Ha az ember valóban csak nyugalmat akarna, sok mindent másképp csinálna. Nem menne bele új kapcsolatokba, nem vállalna bizonytalan munkát, nem alkotna, nem kockáztatna, nem mondana ki kényelmetlen igazságokat. Mégis újra és újra ezt tesszük. Nem azért, mert szeretünk szenvedni, hanem mert van bennünk valami, ami többet akar a puszta biztonságnál.

Ez a többlet lehet kíváncsiság, teremtőerő, jelentéskeresés, vagy egyszerűen annak vágya, hogy valami valódi történjen. A teljes kiszámíthatóság kényelmes lehet, de hamar üresnek érződik. Az ember nemcsak stabilitásra vágyik, hanem intenzitásra is. Nemcsak békére, hanem részvételre.

Ebben az értelemben a kaland nem feltétlenül egzotikus dolog. Kaland egy őszinte beszélgetés is. Kaland az, amikor valaki szembenéz egy rég halogatott felismeréssel. Kaland új életet kezdeni, vagy ott maradni valamiben, és végre másképp jelen lenni benne. Az elveszés sokszor nem látványos összeomlás, hanem annak a tapasztalata, hogy a régi önazonosság már nem tart össze.

A felejtésből néha felismerés lesz

Az egyik legemberibb élmény az, hogy időnként elveszítjük a fonalat. Nem tudjuk, kik vagyunk, mit akarunk, merre megyünk. Ezt általában kudarcként éljük meg. Pedig bizonyos helyzetekben éppen ez nyit ki valami újat. Amíg a régi kép túl stabil, addig nincs helye másfajta megértésnek.

Az önelvesztés tehát lehet destruktív, ha nincs semmi, ami megtartson. De lehet átmeneti átrendeződés is, amelyből tágabb látásmód születik. A különbség sokszor nem abban van, hogy elveszünk-e, hanem abban, hogy képesek vagyunk-e valamit tanulni abból, amit elveszítettünk.

Talán ezért érezzük néha, hogy a legfontosabb belső fordulatok nem diadalmas pillanatokban történnek, hanem akkor, amikor meginog a régi rendszer. Amikor már nem tudjuk ugyanazzal a bizonyossággal mondani, hogy ez vagyok én. Ez ijesztő, de egyben felszabadító is lehet.

Mit kezdhet ezzel a hétköznapi ember?

Nem kell metafizikai állításként kezelni ezt az egész gondolatot ahhoz, hogy legyen értelme. Hétköznapi szinten úgy is olvasható, hogy az élethez hozzátartozik az önátadás, a bizonytalanság és az, hogy időnként nem kontrollálunk mindent. Aki kizárólag biztonságra játszik, könnyen levágja saját tapasztalatának egy részét.

Ez nem a felelőtlenség dicsérete. Inkább annak felismerése, hogy a túlzott önvédelem is tud bénító lenni. Néha érdemes megengedni, hogy egy élmény hasson ránk, hogy egy kérdés nyitva maradjon, hogy ne azonnal akarjuk visszaépíteni a megszokott önképünket.

Az is lehet, hogy a belső béke nem egy véglegesen rögzített állapot, hanem annak elfogadása, hogy a tudat hol összeszedettebb, hol szétszórtabb, hol tisztábban lát, hol teljesen elveszik a részletekben. Az élet nem mindig emelkedett. Néha kifejezetten kusza. De attól még mélyen emberi.

A létezés talán nem hibátlan rend, hanem eleven részvétel

Abban a képben, ahol a legfelsőbb én játszik, van valami felszabadító. Azt sugallja, hogy a szétszórtság, az eltévedés és az önfeledtség nem feltétlenül a valóságtól való távolodás jelei. Lehetnek annak módjai is, ahogyan a valóság megtapasztalja önmagát egy-egy nézőpontból.

Ez persze nem old fel minden szenvedést, és nem teszi romantikussá a zavart. De adhat egy másik keretet. Talán nem mindig akkor vagyunk a legmesszebb önmagunktól, amikor elveszettnek érezzük magunkat. Lehet, hogy olyankor történik valami, ami túl nagy ahhoz, hogy a régi énkép sértetlenül kibírja.

Az ember sokszor azt hiszi, hogy az út vége a teljes bizonyosság. Közben lehet, hogy a létezés mélyebb logikája inkább az, hogy újra és újra belemegyünk a tapasztalatba, elmerülünk benne, és időnként meglepetten nézünk fel belőle. Mintha valami bennünk nemcsak nyugalmat akarna, hanem történetet is.

Másik nézőpont | Mögötte
Lehet, hogy nem az a legnagyobb illúzió, hogy elvesztettük önmagunkat, hanem az, hogy valaha teljesen birtokoltuk. Az identitás sokszor utólagos szerkesztés. Az élet közben ritkán ilyen rendezett.