A hízelgésről többnyire valami gyanús, manipulatív dolog jut eszünkbe. Nem véletlenül: az üres dicséret valóban képes félrevezetni. Mégis létezik a megerősítésnek egy olyan formája, amely nem becsapni akar, hanem segít felnőni ahhoz, amivé még csak éppen alakulunk.
A hízelgés rossz hírnévnek örvend. Általában úgy gondolunk rá, mint ügyes csomagolásba bújtatott manipulációra, amelynek célja, hogy valaki előnyhöz jusson a másik rovására. Az ilyen dicséret nem őszinte, nem pontos, és többnyire nem is a másikról szól, hanem arról, aki használja. Innen nézve teljesen érthető, miért bizalmatlanok vagyunk vele szemben.
Csakhogy ezzel együtt hajlamosak vagyunk egy kalap alá venni minden olyan megszólalást, amely egy embert a jelenlegi állapotánál valamivel szebbnek, érettebbnek vagy erősebbnek mutat. Pedig van különbség aközött, hogy valaki hamisan felmagasztal egy másik embert saját hasznára, és aközött, hogy előlegez neki egy jobb képet önmagáról azért, hogy legyen mihez felnőnie.
Miért hat ennyire a dicséret?
Az ember önképe nem lezárt rendszer. Részben abból épül, amit magáról gondol, részben abból, ahogyan mások visszatükrözik őt. Különösen igaz ez gyerekkorban, de felnőttként sem szűnik meg. Sokan csak azért mernek felelősebben, kedvesebben vagy bátrabban működni, mert valaki már korábban úgy szólt hozzájuk, mint aki képes erre.
Amikor egy szülő azt mondja a gyerekének, hogy figyelmes, kedves vagy ügyes, sokszor nem egy teljesen kész valóságot ír le. Inkább egy csírát nevez meg. A gyerek talán még csak néha figyelmes, még bizonytalanul segít, vagy csak alkalomszerűen türelmes a testvérével. A kimondott dicséret ilyenkor nem puszta tévedés. Lehet egy finom iránykijelölés is.
Ez azért működhet, mert az ember hajlamos igazodni ahhoz a képhez, amelyet fontos kapcsolatokban visszakap magáról. Ha valakit következetesen úgy kezelnek, mint aki képes jóságra, felelősségre vagy gondosságra, nagyobb eséllyel kezd ebbe az irányba szerveződni a viselkedése. A dicséret ilyenkor nem lezárja, hanem megnyitja a személyiséget.
Hol válik a hízelgés etikussá?
A döntő különbség a szándékban és a valósághoz való viszonyban van. A manipulatív hízelgés elszakad a valóságtól, és kihasználja a másik vágyát az elismerésre. Az etikus megerősítés viszont nem teljes kitaláció. Olyasmit nevez meg, ami még gyenge, még töredékes, de már jelen van. Nem hazudik nagyot, inkább bizalmat szavaz.
Ez a fajta dicséret nem azt mondja, hogy már minden rendben van. Inkább azt üzeni, hogy látom benned azt, ami még formálódik. Ez nagyon más, mint a hamis rajongás. Az egyik elkábít, a másik mozgósít. Az egyik eltakarja a hiányokat, a másik segít áthidalni őket.
Persze itt is van kockázat. A túlzó, hiteltelen dicséret hamar nevetségessé válik, vagy nyomást rak az emberre. Ha valaki olyan képet kap magáról, amelyhez semmi kapaszkodója nincs, abból nem fejlődés, hanem szégyen vagy zavar születhet. Ezért az építő megerősítés mindig akkor a legerősebb, ha van kapcsolata a meglévő valósággal.
Az idealizálás mint társadalmi ösztönzés
Ugyanez a logika nemcsak emberekre, hanem közösségekre is érvényes lehet. Egy ország, egy intézmény vagy akár egy város is kaphat olyan formát, amely nem a jelenlegi állapotát tükrözi, hanem azt, amivé válni szeretne. Az idealizálás ilyenkor nem feltétlenül megtévesztés. Lehet felhívás is.
Jó példa erre egy olyan főváros megalkotása, amely nyugodt, rendezett, racionális és jövőbe mutató arculattal jeleníti meg mindazt, amire egy sok ellentmondással terhelt ország vágyik. Egy ilyen város nem egyszerűen azt mutatja meg, ami van, hanem azt is, ami lehetne. Az építészet ilyenkor szinte állítást fogalmaz meg az emberi lehetőségekről.
Ez elsőre akár képmutatásnak is tűnhet. Miért ábrázolna egy nemzet olyan rendet, harmóniát és hatékonyságot, amely még korántsem jellemzi teljesen? Azért, mert az ideálok gyakran így működnek. Előbb képet kapnak, és csak később válnak gyakorlattá. Az ember nehezen törekszik arra, amit elképzelni sem tudott.
Egy ilyen gesztus persze önmagában nem oldja meg a korrupciót, a káoszt vagy a rossz intézményi működést. A szép homlokzat nem helyettesíti a valós munkát. Mégis fontos lehet, mert emlékeztet arra, hogy a jelen nem azonos a sorssal. Van hová igazodni.
Miért van szükségünk idealizált képekre?
Szigorúan véve sem a művészet, sem a nevelés, sem a közösségi élet nem csak leírásból áll. Nem mindig az a feladatuk, hogy hűvösen visszaadják azt, ami éppen van. Sokszor az is dolguk, hogy felmutassák azt, ami még hiányzik, de kívánatos. Ezért készülnek olyan festmények, történetek és épületek, amelyek egy emelkedettebb emberképet mutatnak.
Az idealizálásnak ebben az értelmében pszichológiai ereje van. Segít áthelyezni a figyelmet a puszta hiányról a lehetőségre. Ha valakit kizárólag a hibáival szembesítünk, előfordulhat, hogy pontos képet kap magáról, mégsem mozdul. Ha viszont úgy találkozik önmagával, mint akiben van valami nemesebb, rendezettebb vagy intelligensebb lehetőség, az cselekvést indíthat be.
Ez nem naiv optimizmus. Inkább annak belátása, hogy az emberi fejlődéshez sokszor nem elég a kritika. A bírálat megmutatja, mi rossz. A jókor adott megerősítés azt is érzékelteti, mi lehet jobb. A kettő együtt működik igazán, de sok közegben az utóbbiból feltűnően kevés jut.
A valódi dicséret és az üres simogatás között
Érdemes különválasztani három dolgot. Az első az őszinte elismerés, amikor valaki ténylegesen meglévő értéket nevez meg. A második a manipulatív hízelgés, amely tudatosan hamis és önérdekű. A harmadik pedig az előlegező dicséret, amely egy még nem teljesen stabil erényt erősít fel azért, hogy tartósabbá váljon.
Ez a harmadik forma azért fontos, mert a fejlődés ritkán lineáris. Személyiségjegyeink, szokásaink és erkölcsi képességeink gyakran törékenyen, ellentmondásosan jelennek meg. Van bennünk kedvesség, de van bennünk önzés is. Van bennünk figyelem, de van szétszórtság is. Sok múlik azon, melyik részünket szólítják meg rendszeresen.
Ha valaki folyton azt hallja magáról, hogy megbízhatatlan, nehéz természetű vagy reménytelen, idővel akár bele is merevedhet ebbe a szerepbe. Ha viszont valaki hitelesen azt hangsúlyozza, hogy képes változni, tud nagyvonalú lenni, van benne tartás, akkor ezek a vonások könnyebben kapnak megerősítést. Az ember gyakran abba az irányba nő, amerre nyelvileg és érzelmileg terelik.
Mit tanulhat ebből a hétköznapi kommunikáció?
A legtöbb emberi kapcsolatban feltűnően kevés a jó minőségű megerősítés. Vagy túl kritikusak vagyunk, vagy olyan sablonos dicséreteket mondunk, amelyek mögött nincs valódi figyelem. Pedig az építő hatású dicséret mindig konkrét. Nem azt ismételgeti, hogy valaki fantasztikus, hanem megnevezi, miben látszik a benne lévő érték.
Egy gyereknek, társnak, kollégának vagy barátnak adott megerősítés akkor hiteles, ha kapcsolódik valamihez, ami már megmutatkozott. Lehet, hogy még csak kis mértékben, de jelen van. Ilyenkor a dicséret nem elkendőzi a valóságot, hanem a jobbik lehetőséget teszi láthatóbbá.
Ebben van valami szokatlanul gyakorlatias emberség. Nem arról szól, hogy mindenkit állandóan magasztalni kell. Arról szól, hogy értsük meg, a nyelv formál. Azzal, ahogyan beszélünk egymásról, nemcsak leírjuk egymást, hanem részben alakítjuk is.
Az érzelmi intelligencia egyik csendes eszköze
Az érzelmi intelligencia nem csupán önkontroll vagy empátia. Benne van az is, hogy tudjuk, mikor mire van szüksége a másik embernek ahhoz, hogy fejlődni tudjon. Van, amikor határ kell. Van, amikor pontos visszajelzés. És van, amikor egy kissé előlegezett, de jóindulatú kép arról, hogy képes több lenni annál, mint amit éppen mutat.
Ez a fajta hozzáállás különösen fontos olyan világban, ahol sokan eleve hiányérzettel működnek. Rengeteg ember nem azért marad alul a saját életében, mert nincs benne semmi több, hanem mert túl ritkán találkozik olyan tekintettel, amely ezt a többet észrevenné. A jó megerősítés néha kisebb dolognak tűnik, mint valójában. Pedig lehet, hogy éppen ez adja meg a lökést a belső átrendeződéshez.
A hízelgést tehát nem kell egyetlen mozdulattal száműzni az emberi viselkedés sötét oldalára. Inkább érdemes finomabban látni. Van olyan változata, amely valóban romboló és hazug. De van olyan is, amely reményt kölcsönöz, alakot ad a bennünk lévő lehetőségnek, és segít közelebb kerülni ahhoz, amilyenek lenni szeretnénk.
Talán ezért fontos újragondolni, hogyan dicsérünk. Mert a legjobb esetben a megerősítés nem olcsó simogatás, hanem felelős képzelet. Olyan beszédmód, amely egy pillanatra előbbre helyezi az embert önmagánál, hogy aztán legyen ereje odáig eljutni.
Másik nézőpont | Mögötte
Az is beszédes, mennyire zavar minket a dicséret. Sokszor nem azért utasítjuk el, mert hamis, hanem mert idegen attól a kemény belső hanghoz, amelyhez hozzászoktunk. Néha a fejlődés első lépése nem az, hogy jobbak leszünk, hanem az, hogy elhisszük, lehet bennünk valami jobb is.
