Sokan úgy gondolnak a személyiségre, mint valamire, ami nagyjából adott, és legfeljebb csak a széle csiszolható. Egy friss kutatás viszont azt mutatja, hogy bizonyos személyiségjegyek tudatos munkával alakíthatók. A lényeg nem a hirtelen átalakulás, hanem az, hogy a kitűzött célok idővel beépülhetnek abba, ahogyan magunkat látjuk és ahogyan működünk a hétköznapokban.

A személyiség kérdése régóta megosztja még a tudományos gondolkodást is. Vannak, akik szerint az alapjaink viszonylag stabilak, és legfeljebb kisebb elmozdulásokra képesek. Mások úgy látják, hogy az ember jóval rugalmasabb annál, mint ahogy szeret magára gondolni. A mostani eredmények inkább ez utóbbi álláspontnak adnak lendületet.

Egy 16 héten át tartó kísérletben egyetemistákat vontak be, akiknek először azt kellett megfogalmazniuk, milyen személyiségjegyeken szeretnének változtatni. Volt, aki szorgalmasabb akart lenni, más nyitottabbá vagy társaságkedvelőbbé vált volna, megint más rendezettebb működésre vágyott. Ezek nem elvont álmok voltak, hanem nagyon is ismerős törekvések, amelyeket sokan magukra ismerve olvasnak.

A változás nem a fejedben kezdődik és nem is ott ér véget

A résztvevők nem egyszerűen kimondták, min szeretnének javítani, hanem a kutatókkal együtt célokat is kijelöltek hozzá. Ez fontos különbség. A személyiség változásáról könnyű nagy mondatokat mondani, de önmagában attól még senki nem lesz kitartóbb, hogy eldönti. A valódi elmozdulás ott kezdődik, amikor a vágyott tulajdonság mögé konkrét cselekvések kerülnek.

Ha valaki például szorgalmasabb akar lenni, azt nem lehet pusztán belső érzésként mérni. Ott megjelennek a hétköznapi jelek is. Időben nekiáll valaminek, kevésbé halogat, következetesebben végigvisz feladatokat. Ha valaki társaságkedvelőbb szeretne lenni, az szintén nem csak annyit jelent, hogy másnak érzi magát. Inkább azt, hogy gyakrabban kezdeményez, jobban jelen van helyzetekben, és kevésbé húzódik hátra automatikusan.

A kutatás egyik érdekes tanulsága épp az volt, hogy a résztvevők önmagukról alkotott képe változni kezdett, és ez a változás a fizikai cselekvésekben is megjelent. Vagyis nem csak arról volt szó, hogy valaki elhitte magáról, hogy más lett, hanem arról is, hogy másképp kezdett viselkedni. A kettő pedig kölcsönösen erősítheti egymást.

Miért olyan fontos az önkép?

Az ember sokszor a saját önmeghatározásának a rabja. Ha valaki régóta azt mondja magáról, hogy szétszórt, zárkózott vagy fegyelmezetlen, akkor ezt előbb-utóbb nemcsak leírásként használja, hanem felmentésként is. Ilyenkor az identitás és a szokás összekapaszkodik. Nem azért marad minden ugyanúgy, mert lehetetlen lenne változni, hanem mert a régi önkép újra és újra visszatereli ugyanabba a működésbe.

Amikor viszont valaki apró, de következetes lépésekkel máshogy kezd viselkedni, az önmagáról alkotott képe is repedezni kezd. Nem egyik napról a másikra, és nem látványosan. Inkább úgy, hogy egy idő után már nem teljesen igaz rá a régi mondata. Ez pedig elég ahhoz, hogy egy új belső történet kezdjen kialakulni.

A kísérlet végére a változások még nem voltak drámaiak, de ez aligha meglepő. Tizenhat hét rövid idő ahhoz, hogy valaki gyökeresen új emberré váljon. Arra viszont elég lehet, hogy megmutassa, a személyiség nem betonból van. Inkább olyan rendszer, amelyben az ismétlődő viselkedések, a célok és az önértelmezés folyamatosan hatnak egymásra.

Mi következik ebből a hétköznapokra nézve?

Talán az, hogy a személyiségfejlődésről érdemes kevésbé misztikusan gondolkodni. Nem kell hozzá különleges pillanat, új élet hétfőtől, vagy egy mindent megfordító felismerés. Sokkal inkább arról szól, hogy valaki kiválaszt egy számára fontos irányt, aztán hajlandó hosszabb időn át úgy viselkedni, mintha ez az irány már részben az övé lenne.

Ez persze nem könnyű. A megszokott reakcióink gyorsak, kényelmesek és ismerősek. Az új működés eleinte mesterkéltnek hat. Aki rendszerezettebb szeretne lenni, annak eleinte erőltetettnek tűnhet a tervezés. Aki nyitottabban akar kapcsolódni másokhoz, annak szokatlan lehet a kezdeményezés. Ettől még ezek nem hamis lépések. Inkább a gyakorlás részei.

Az is fontos, hogy a változást ne túl nagy fogadalmakkal akarjuk kikényszeríteni. A vágyott személyiségjegy önmagában túl tág cél. Sokkal használhatóbb, ha mérföldkövekre bontjuk. Mit jelent a gyakorlatban szorgalmasabbnak lenni ezen a héten? Miből látszik majd, hogy valaki társaságkeresőbb lett? Melyik konkrét szokás mutatja meg, hogy fejlődés történt?

A személyiség ugyanis nem lebeg a levegőben. Mindig viselkedésben látszik. Abban, hogyan reagálunk stresszben, hogyan szervezzük a napunkat, hogyan kommunikálunk másokkal, vagy mennyire visszük végig azt, amit fontosnak mondunk. Ha ezeken a pontokon történik elmozdulás, akkor idővel a belső azonosulás is követheti.

Nem kell új emberré válni

A személyiség alakíthatóságáról szóló eredmények könnyen félreérthetők. Nem arról van szó, hogy bárki bármi lehet, ha eléggé akarja. És nem is arról, hogy a múlt, a temperamentum vagy a környezet ne számítana. Inkább arról, hogy az embernek nagyobb mozgástere van, mint amit sokszor feltételez magáról.

Ez azért jó hír, mert leveszi a nyomást a tökéletes átalakulásról. Elég lehet annyi, hogy valaki egy kicsit kitartóbb, egy fokkal nyitottabb, valamivel rendezettebb lesz. Az ilyen változások kívülről talán nem látványosak, belülről viszont nagyon is számítanak. Sokszor éppen ezekből a kis elmozdulásokból épül fel egy élhetőbb önazonosság.

Ha valaki változtatni akar magán, abból ez a tanulság emelhető ki a leginkább. Érdemes kijelölni egy vágyott irányt, hozzátenni konkrét lépéseket, és elég sokáig kitartani mellettük ahhoz, hogy az új működés ne csak próbálkozás legyen, hanem ismerős terep. A személyiség lehet, hogy lassan mozdul, de úgy tűnik, mozdul.