Sokáig kényelmes volt azt hinni, hogy a kreativitás az utolsó terület, ahová a gépek nem érhetnek el. Ha egy mesterséges intelligencia képes olyan képet alkotni, amit már nem tudunk biztosan megkülönböztetni az emberi műtől, akkor hirtelen nem csak a technológiáról kezdünk beszélni, hanem magunkról is. A kérdés ilyenkor már nem az, hogy tud-e alkotni a gép, hanem az, hogy mit értünk egyáltalán alkotás alatt.

A mesterséges intelligenciáról szóló viták gyakran ott kezdődnek, hogy a gépek gyorsabbak, pontosabbak és egyre több feladatot tudnak átvenni tőlünk. Ez önmagában is feszítő kérdés, de van egy pont, ahol a téma személyesebbé válik. Ez pedig a kreativitás. Mert amíg egy gép sakkozik, számol vagy rendszerez, addig könnyű azt mondani, hogy rendben, ezek hasznos képességek. Amikor viszont képet fest, zenét ír vagy stílust alakít ki, akkor már az emberi különlegesség egyik legféltettebb területére lép be.

Éppen ezért olyan zavarba ejtő, amikor emberek műalkotásokat néznek, és nem tudják megmondani, melyiket készítette ember, és melyiket gép. Ilyenkor nem pusztán egy technikai bravúrral találkozunk. Inkább azzal a kellemetlen felismeréssel, hogy talán rosszul értettük azt, amit eddig kizárólag emberinek gondoltunk.

A kreativitás mint utolsó emberi menedék

Hosszú időn át világosnak tűnt a határ ember és gép között. A gép eszköz volt. Végrehajtott, ismételt, gyorsított. Az ember ezzel szemben érzett, képzelt, tévedett, újrakezdett és alkotott. Ez a különbség nemcsak technológiai, hanem kulturális és filozófiai alap is volt. Ebből nőtt ki az a meggyőződés, hogy lehetnek nálunk erősebb vagy gyorsabb rendszerek, de az eredetiség, a képzelet és a művészi kifejezés mégis a mi területünk marad.

Ez a hit azért volt fontos, mert identitást adott. Ha a gépek sok mindenben jobbak nálunk, akkor legalább van valami, ami mégis minket különböztet meg. A kreativitás ezért nem egyszerű képességként szerepel a közgondolkodásban, hanem bizonyítékként arra, hogy az ember több, mint egy jól működő információfeldolgozó rendszer.

Csakhogy a gépi tanulás fejlődése ezt az elképzelést elkezdte kikezdeni. És nem látványos robbanással, hanem alattomosan. Először csak mintákat ismert fel. Később képeket generált. Aztán olyan vizuális megoldásokat hozott létre, amelyek már nem pusztán ügyes utánzatoknak hatottak, hanem saját jogon is értelmezhető alkotásoknak.

Mit csinál valójában egy alkotó mesterséges intelligencia?

A laikus szem könnyen legyinthet arra, hogy a gép csak összekever sok korábbi képet, és abból rak össze valamit. Ebben van igazság, de ez a magyarázat túlságosan egyszerű. Az emberi tanulás sem a semmiből indul. Mi is látott formákból, megtanult szabályokból, benyomásokból és korábbi mintákból építkezünk. A különbség nem az, hogy az egyik használ előzményeket, a másik pedig nem. Inkább az, hogy hogyan történik ez a folyamat, és milyen tudati háttér kapcsolódik hozzá.

Az ilyen rendszerek egyik ismert működési elve, hogy az algoritmus egyik része képet hoz létre, a másik pedig visszajelzést ad rá. Mintha lenne benne egy készítő és egy kritikus. Az egyik próbálkozik, a másik javít. A folyamat ismétlődik, és az eredmény fokozatosan egyre meggyőzőbbé válik. Korai szakaszban még elmosódott, bizonytalan formák jelennek meg, később azonban felismerhető, sőt stílusjegyeket mutató portrék vagy képek születnek.

Közérthetően fogalmazva a gép nem úgy alkot, hogy előre tudja, mi a jó kép. Inkább rengeteg példából megtanulja, milyen vizuális szerkezetek tűnnek értelmesnek vagy meggyőzőnek, majd ezek mentén új változatokat hoz létre. Ezért is olyan nyugtalanító a dolog. Mert a folyamat egy ponton emlékeztetni kezd arra, ahogy az ember is tanul. Néz, próbálkozik, hibázik, finomít.

Miért olyan nehéz kiszúrni a gép által készített művet?

Amikor embereknek több kép közül kell kiválasztaniuk az egyetlen gépi alkotást, sokan valamilyen technikai hibát keresnek. Azt feltételezik, hogy a mesterséges intelligencia munkája merevebb, laposabb vagy furcsábban véletlenszerű lesz. Ez logikus reakció, mert még mindig hajlamosak vagyunk a gépet rideg szerkezetnek képzelni. A valóság viszont már nem ilyen egyszerű.

Ha egy rendszer elég sok vizuális adatból tanul, akkor képes elsajátítani azt is, amit korábban emberi gesztusnak hittünk. Képes utánozni a textúrát, az aránytalanságokat, a festői bizonytalanságot, sőt akár azt a benyomást is, hogy a kép mögött szándék vagy hangulat van. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy valóban érez vagy tudatosan kifejez valamit. De a befogadó oldaláról nézve sokszor már ez sem dönthető el biztosan.

És itt jön a lényeg. A művészet értékelése eleve szubjektív. A néző gyakran saját érzéseit, emlékeit és asszociációit vetíti rá a képre. Egy alkotás hatása nem csak attól függ, mi zajlott a készítő fejében, hanem attól is, mit indít el annak fejében, aki nézi. Ha pedig egy gép által készített kép is képes ugyanezt kiváltani, akkor a hagyományos határvonal meginog.

Az alkotás és a tudat nem ugyanaz

Itt érdemes megállni egy pillanatra, mert könnyű két külön kérdést összemosni. Az egyik az, hogy képes-e egy gép eredetinek ható művet létrehozni. A másik az, hogy van-e belső élménye, szándéka, önérzete vagy tudata közben. A kettő nem ugyanaz.

Az, hogy egy rendszer meggyőző képet készít, még nem bizonyítja, hogy ugyanúgy él meg bármit, mint egy emberi alkotó. Egy festő esetében sokszor fontosnak tartjuk az életrajzot, a motivációt, a válságokat, a személyes látásmódot. Ezek mind részei annak, ahogyan a művet értelmezzük. Egy gépnél viszont könnyen lehet, hogy a kész kép előtt állva ugyanazt az esztétikai hatást tapasztaljuk, miközben hiányzik mögüle az a belső nézőpont, amit embernél magától értetődőnek veszünk.

Ez azonban nem oldja fel a problémát, csak pontosabbá teszi. Lehet, hogy a kreatív eredmény és a tudatos átélés két külön dolog. Ha így van, akkor a jövő egyik fontos kérdése az lesz, hogy a művészetben melyiket értékeljük igazán. A végeredményt, vagy azt a fajta emberi tapasztalatot, amelyből megszületett.

Mi sérül bennünk, amikor a gép alkotni kezd?

Az embereket nem kizárólag az zavarja, hogy a mesterséges intelligencia ügyes. Inkább az, hogy közben a saját önképünk repedezni kezd. Ha egy gép tud festeni, szöveget írni vagy stílust fejleszteni, akkor újra kell gondolnunk, miben áll az emberi kivételesség.

Ez a feszültség részben érzelmi. Szeretjük azt hinni, hogy az alkotás több, mint jól felismert minták kombinációja. Hogy van benne valami nyers, belső, egyszeri. Amikor egy gép erre emlékeztető eredményt produkál, akkor felmerül a gyanú, hogy talán mi sem vagyunk annyira titokzatosak, mint gondoltuk. Ez nem kellemes gondolat.

Másrészt van benne egy nagyon is emberi hiúság. Könnyebben elfogadjuk, ha a gép átveszi a monoton vagy veszélyes munkát. A kreativitást viszont státuszként is kezeljük. Azt üzeni rólunk, hogy érzékenyek, összetettek és pótolhatatlanok vagyunk. Amikor a technológia ide is belép, az valójában nemcsak a művészetet, hanem az önbecsülésünket is érinti.

Lehet-e eredeti az, ami adatokból tanul?

Az eredetiség kérdése különösen kényes. Sokan úgy érzik, hogy ami meglévő mintákból építkezik, az eleve nem lehet igazán új. Csakhogy ez az érv az emberre is visszafordítható. Egyetlen művész sem üres lappal kezdi az életét. Minden alkotó hagyományokat, látott képeket, hallott történeteket és kulturális mintákat dolgoz át. A különbség sokszor az arányokban, a tudatosságban és az önreflexióban van.

Ha egy mesterséges intelligencia olyan képet hoz létre, amely nem másolat, és amelyre korábban nem létezett pontos példa, akkor bizonyos értelemben létrejön valami új. Az már nehezebb kérdés, hogy ezt a fajta újdonságot ugyanúgy értékeljük-e, mint az emberi eredetiséget. Valószínűleg sokan nem. De ettől még a jelenség valós.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a gépek sokkal gyorsabban képesek végigmenni ezen a tanulási folyamaton. Ami egy embernél évek vagy évtizedek kísérletezése, az egy rendszer számára rövid idő alatt végigfuttatható. Ez a sebesség nem csak előny, hanem kulturális sokk is. Nem vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy valami ilyen tempóban közelítsen ahhoz, amit eddig mélyen emberinek hittünk.

Talán rossz kérdést tettünk fel

Gyakran úgy hangzik a vita, mintha azt kellene eldönteni, hogy ember vagy gép készít-e jobb művészetet. Ez látványos kérdés, de valószínűleg félrevisz. A fontosabb kérdés az lehet, hogy mi alapján tulajdonítunk értéket egy műnek. A technikai minőség számít, az érzelmi hatás, a szándék, az élettörténet vagy a befogadó reakciója?

Ha egy kép megérint, elgondolkodtat vagy nyugtalanít, akkor az élmény attól még létezik, hogy közben egy algoritmus áll a háttérben. Ugyanakkor sokan joggal érzik úgy, hogy az emberi művészet több a hatásnál. Benne van a sebezhetőség, a test, az élettapasztalat, a kudarc, az idő. Ezeket egyelőre nem lehet egyszerűen behelyettesíteni.

Lehet, hogy a jövőben a kreativitást is két szinten fogjuk nézni. Lesz egy funkcionális szint, ahol azt vizsgáljuk, milyen erős és meggyőző az eredmény. És lesz egy emberi szint, ahol az számít, ki vagy mi áll mögötte, és milyen tapasztalat sűrűsödik a műben. A kettő nem zárja ki egymást, de nem is ugyanaz.

A gép tükör is, nem csak versenytárs

A mesterséges intelligencia művészeti térnyerése azért ennyire felkavaró, mert tükröt tart elénk. Megmutatja, hogy mennyi mindent hittünk misztikusnak abból, ami talán részben tanulható mintázatokból épül fel. Ugyanakkor azt is megmutatja, hogy az ember nem csak teljesítmény. Az alkotás számunkra kapcsolat a világgal, önkifejezés, néha túlélési forma is.

Ezért a kérdés valójában nem az, hogy jön-e a következő Picasso gépi formában. Inkább az, hogy ha igen, attól még mit fogunk keresni egy emberi alkotóban. Valószínűleg nem kevesebbet, hanem többet. Nem pusztán ügyességet, hanem jelenlétet. Nem csak formát, hanem sorsot. És talán éppen a gépek fejlődése miatt leszünk kénytelenek pontosabban megfogalmazni, miért fontos nekünk az emberi alkotás.

Lehet, hogy a technológia végül nem elvesz valamit a művészetből, hanem rákényszerít arra, hogy tisztábban lássuk, mit becsülünk benne igazán. Ez kényelmetlen folyamat, de termékeny is. Mert amikor a gép egyre jobban hasonlít ránk, nekünk is komolyabban kell vennünk a kérdést, hogy kik vagyunk valójában.

Másik nézőpont | Mögötte
Lehet, hogy nem az a legijesztőbb, ha a gép megtanul festeni. Hanem az, ha közben kiderül, mennyire automatikusan gondolkodtunk eddig a saját különlegességünkről. A technológia néha nem lecserél minket, csak kellemetlenül pontos kérdéseket tesz fel.