Lehet-e egy tárgy több egyszerű anyagnál? A XIX. században William Denton geológus és korai parapszichológus épp ezt a kérdést próbálta körbejárni, amikor azt vizsgálta, képes-e az ember egy kő, levél vagy mozaik érintéséből érzékelni annak múltját. Kísérletei ma is a pszichometria egyik legismertebb korai fejezetének számítanak, még akkor is, ha a jelenség megítélése továbbra is vitatott.

A pszichometria gondolata első hallásra merésznek tűnik. Eszerint egy tárgy nem pusztán élettelen anyag, hanem valamiképp megőrzi saját történetének lenyomatát, és ezt az arra érzékeny ember érintés útján érzékelheti. A felvetés a modern tudomány szempontjából problematikus, mégis van benne valami makacsul izgalmas. Talán azért, mert mélyen emberi vágy kapcsolódik hozzá: szeretnénk hinni, hogy a múlt nem tűnik el nyomtalanul.

William Denton munkássága éppen ezen a határterületen vált érdekessé. Pályája kezdetén geológiát tanított, tehát nem a semmiből érkezett a különös jelenségek világába. Az anyagokkal, kövekkel, ásványokkal, földtörténeti nyomokkal foglalkozó emberként eleve ahhoz szokott, hogy a múlt olvasható nyomokat hagy maga után. Nála ez a gondolat egy ponton átlépett a fizikai bizonyítékok világából az emberi érzékelés kevésbé megfogható tartományába.

Mit jelentett nála a pszichometria?

Denton számára a pszichometria azt jelentette, hogy bizonyos emberek egy tárgy megérintésekor információhoz juthatnak annak történetéről vagy korábbi környezetéről. A kiinduló elképzelés egyszerű volt, mégis radikális. Ha az anyag valamilyen módon megőrzi a vele kapcsolatos események lenyomatát, akkor talán akadnak olyan személyek, akik ezt a lenyomatot képszerű benyomások, érzések vagy látomásszerű élmények formájában felfogják.

Ez nem laboratóriumi értelemben vett mai tudományos modell volt, inkább kísérletező megfigyelés. Denton nem elvont elméletekkel kezdte, hanem konkrét próbákkal. Olyan tárgyakat adott át hozzátartozóinak, amelyek eredetét elrejtette előlük, majd figyelte, milyen képek, érzések vagy leírások jelennek meg bennük.

Az első kísérletek és a meglepő találatok

Első alanya a nővére, Annie volt. Denton egy lezárt borítékban őrzött levelet helyezett a tenyerébe. Annie a beszámoló szerint pontos leírást adott a levél szerzőjének külsejéről. Ez önmagában még könnyen tűnhetne véletlen egybeesésnek vagy utólagos túlértelmezésnek, Dentont azonban eléggé felkeltette ahhoz, hogy tovább menjen.

Később egy Kansas környékén talált, apró kagylókkal teli mészkövet csomagolt papírba és zárt dobozba. Annie úgy írta le az élményt, mintha vizet, kis kagylóhéjakat és egy folyó közelében emelkedő dombot látna. A leírás azért volt fontos Denton számára, mert a kő valódi lelőhelyének jellegzetességeit idézte fel. Itt már nem egy személy arcvonásairól volt szó, hanem egy geológiai és táji környezetről.

Ezek a kísérletek jól mutatják, miért kapcsolódott össze Dentonnál a geológia és a pszichometria. Számára egy kő nem csupán ásványi minta volt, hanem időbe zárt történet. A kérdés csak az volt, hogy ez a történet valóban „kiolvasható-e” emberi érzékeléssel.

Kvarckristály, mészkő, mozaik: a tárgy mint múltbeli jelenet

Denton felesége, Elizabeth szintén fontos szereplője lett a kísérleteknek. Egy alkalommal egy kvarckristályt adott a kezébe anélkül, hogy elárulta volna annak eredetét. Elizabeth buja trópusi növényzetet, kígyót és egy szokatlanul nagy rovart látott maga előtt. A kristály Panamából származott, vagyis olyan vidékről, amelyhez a leírt képek hangulata valóban illeszkedett.

Egy másik esetben egy, az Olajfák hegyéről származó mészkő megérintésekor kopár dombokat, fallal körülvett várost és nagy templomot érzékelt. A látomás itt már nem egyszerű természeti kép volt, hanem történelmi-táji összkép. Denton szemében ez azt erősítette meg, hogy a tárgyak mintha nem pusztán fizikai eredetüket, hanem kulturális környezetüket is őriznék.

Talán még beszédesebb a római mozaikdarab esete. Annie egy kertet, szökőkutat, oszlopos házat és gazdagon díszített belső teret látott, valamint sisakos katonák között járkáló, kövér, kék szemű férfit. A részletek először nem illettek össze teljesen azzal, amit a mozaik eredetéről tudni lehetett, később viszont Denton úgy értesült, hogy a hely korábban Sulla birtoka volt. Vagyis a kép nem a legismertebb tulajdonost, hanem egy korábbi történeti réteget idézhetett fel.

Ez a mozzanat különösen érdekes, mert a pszichometria hívei számára azt sugallja, hogy egy tárgy több múltbeli réteget is hordozhat. A szkeptikus nézőpont szerint persze ugyanez azt is jelentheti, hogy az értelmezés nagyon tág, és utólag sok minden belelátható. A két olvasat közti feszültség végigkíséri az egész témát.

A pompeji kép és a meteorit élménye

Denton feljegyzéseiben szerepel egy Pompeiből származó mozaik is. Elizabeth szerint a tárgy megérintésekor egy nagyon régi várost látott, tengerre néző épülettel, fekete felhővel, füstölgő heggyel és menekülő emberekkel. A kép erősen emlékeztet a Vezúv kitörésének ismert történetére. Az ilyen esetek tették a pszichometriát annyira vonzóvá a korabeli érdeklődők számára, mert itt a tárgy és a történelmi esemény szinte drámai egységbe olvadt.

A meteorit kísérlete még ennél is különösebb. Elizabeth arról számolt be, hogy nagy magasságból néz le a Földre, miközben fagyos, sötét űrben bolyong. Ez azért hatásos beszámoló, mert a tárgy eredete eleve kívül esik a földi hétköznapiságon. Egy földön kívüli eredetű kőzet esetében a látomás már nem történelmi jelenetet, hanem kozmikus távlatot nyitott.

Ha ezt hétköznapibb nyelvre fordítjuk, azt mondhatjuk, hogy a tárgyak itt erős asszociációs katalizátorként működtek. A kérdés az, hogy ezek az asszociációk kizárólag a képzelet termékei voltak-e, vagy Denton szerint valóban valamilyen tárgyi múltat közvetítettek.

Miért lehetett ennyire meggyőző Denton számára?

Denton számára valószínűleg nem egyetlen nagy bizonyíték döntötte el a kérdést, hanem a mintázat. Újra és újra azt tapasztalta, hogy az alanyok olyan képeket mondanak, amelyek valamilyen módon összecsengenek a tárgy eredetével. Ez pszichológiailag erős hatású. Ha több kísérletben is felbukkan egybeesés, az ember hajlamos rendszert látni ott is, ahol a bizonyítás még hiányos.

Ehhez hozzátartozik az is, hogy a XIX. század közepén a tudomány és a rendkívüli jelenségek kutatása még nem vált szét olyan élesen, mint ma. Sok kutató őszinte kíváncsisággal fordult az akkor új vagy furcsának számító tapasztalatok felé. Denton esetében ez a kíváncsiság nem valamiféle olcsó misztikumkeresésnek tűnik, hanem egy határfeszegető kérdésnek. Ha a föld rétegei őrzik a múltat, miért ne őrizhetné azt más módon maga az anyag is?

A pszichometria értelmezése ma

Ma a pszichometria nem számít elfogadott tudományos módszernek. A modern vizsgálatok szempontjából komoly problémát jelent a szubjektivitás, a kontrollált körülmények hiánya, az utólagos értelmezés lehetősége és az a tény, hogy az ilyen élmények nehezen ismételhetők meg megbízhatóan. Egy-egy találó leírás önmagában még nem bizonyítja, hogy a tárgy valóban információt közvetített.

Ugyanakkor kár lenne legyintéssel elintézni Denton történetét. Nem azért, mert a kísérletek bizonyítottnak tekinthetők, hanem mert jól mutatják, hogyan próbálta az ember megérteni a tudat és az anyag kapcsolatát. A pszichometria mögött ugyanis ott húzódik egy nagyobb kérdés. Vajon az érzékelésünk tényleg csak azt fogja fel, amit az öt érzék hagyományos működésének nevezünk, vagy időnként ennél bonyolultabb mentális folyamatok is szerepet kapnak?

Másképp fogalmazva, a pszichometria lehet úgy is érdekes, ha valaki nem fogadja el szó szerint. Ebben az olvasatban a tárgy érintése nem mágikus adatolvasás, hanem olyan belső képek kiváltása, amelyek az ember tudattalanját, érzékenységét és asszociációs működését mutatják meg. Ez sem kevésbé izgalmas, csak jóval földközelibb magyarázat.

Mi maradt William Denton örökségéből?

Denton 1885-ben halt meg, és munkássága hosszú időre háttérbe szorult. Mégis megmaradt a parapszichológia korai történetének egyik érdekes alakjaként. Nem azért, mert sikerült minden kétséget kizáróan bizonyítania elméletét, hanem mert következetesen próbálta megfigyelni és dokumentálni azt, amit mások talán azonnal félresöpörtek volna.

Az ő története emlékeztet arra, hogy a tudomány peremvidékén gyakran furcsa, nehezen besorolható kérdések születnek. Ezek egy része később zsákutcának bizonyul, más részük viszont új módszerekhez vagy új gondolkodási irányokhoz vezet. A pszichometria jelenleg inkább az első csoporthoz áll közel, de kulturális és gondolkodástörténeti szempontból mégis tanulságos.

A tárgyak valóban őrzik a múlt nyomait. Ebben nincs vita. A különbség ott kezdődik, hogy ezeket a nyomokat ki hogyan olvassa. A geológus kalapáccsal és rétegtannal, a történész forráskritikával, a pszichometria híve pedig érzéki benyomásokkal próbál közel kerülni hozzájuk. Denton kísérletei ennek a merész elképzelésnek az egyik legkorábbi, legkülönösebb lenyomatai.

Másik nézőpont | Mögötte
Lehet, hogy a tárgyak nem beszélnek. Az is lehet, hogy mi vagyunk azok, akik túl erősen vágyunk arra, hogy a múlt megszólaljon. De ez a vágy önmagában is sokat elárul az emberről: nehezen viseljük el, hogy a történések egyszerűen eltűnjenek.