Sok nő ragad benne olyan kapcsolatban, amely papíron működik, belül mégis tartós hiányérzetet hagy. Ilyenkor könnyű magunkra húzni a bélyeget, hogy biztosan túl válogatósak vagyunk. Pedig az sem kizárt, hogy egyszerűen vannak olyan alapvető igények, amelyek nélkül nem lehet jól lenni egy kapcsolatban.

Az a mondat, hogy „lehet, csak túl válogatós vagyok”, sokszor nem önismeretből születik, hanem fáradtságból, bizonytalanságból és abból a félelemből, hogy mi van, ha máshol sem lenne jobb. Kívülről nézve egy kapcsolat akár teljesen rendben lévőnek is tűnhet. Van figyelem, van közös program, van valamilyen szintű elköteleződés. Mégis marad egy visszatérő érzés, hogy valami fontos hiányzik.

Ezt a hiányt sokan próbálják racionalizálni. Azt mondják maguknak, hogy senki sem tökéletes, minden kapcsolat kompromisszum, túl magasak az elvárásaik. Ezek a mondatok időnként igazak is lehetnek, de nem mindig. Van különbség aközött, hogy valaki irreális listát kér számon a másikon, és aközött, hogy olyan alapvető dolgokra vágyik, amelyek nélkül nem érzi magát biztonságban, látva vagy szeretve.

Nem minden hiány apróság

Egy kapcsolatban vannak úgynevezett kipipálható és nem kipipálható dolgok. Előbbiek közé tartozhatnak a kevésbé lényeges preferenciák, például ízlésbeli különbségek vagy olyan szokások, amelyek idegesítőek, de kezelhetők. A másik csoportba azok az elemek tartoznak, amelyek mélyen kapcsolódnak az ember értékrendjéhez, érzelmi szükségleteihez és önbecsüléséhez.

Ilyen lehet a tiszteletteljes kommunikáció, az érzelmi elérhetőség, a megbízhatóság, a hűséghez való viszony, a közös jövőről alkotott kép vagy az intimitás minősége. Ha ezek közül valami tartósan hiányzik, az nem finnyásság kérdése. Az valódi elégedetlenséghez vezethet.

Az ember sokáig képes együtt élni ezzel a belső diszkomforttal. Megmagyarázza, bagatellizálja, elodázza. Aztán egyszer csak azt veszi észre, hogy nem egyetlen problémával él együtt, hanem önmaga ellen fordult. Már nem azt kérdezi, mire van szüksége, hanem azt, hogy mennyit kellene még lejjebb adnia ahhoz, hogy ez a kapcsolat végre elviselhetőnek tűnjön.

Mikor beszélünk egészséges elvárásokról?

Az egészséges elvárás nem azt jelenti, hogy a másiknak hibátlannak kell lennie. Inkább azt, hogy vannak határok, amelyek alatt már nem tudsz őszintén jelen lenni. Ha például számodra fontos a nyílt kommunikáció, de a partnered minden nehezebb beszélgetésből kivonul, akkor nem túlzás ezt problémának látni. Ha igényled az érzelmi közelséget, de ő következetesen elérhetetlen, attól még nem leszel „sok”, hogy ezt szóvá teszed.

Sokan azért kételkednek a saját igényeik jogosságában, mert azt tanulták meg, hogy a jó kapcsolat titka az alkalmazkodás. Csakhogy az alkalmazkodás és az önfeladás nem ugyanaz. Az első mozgásteret ad, a második lassan kiürít belülről.

Az sem mellékes, hogy egy adott hiány mennyire változtatható. Vannak területek, ahol két ember közösen tud fejlődni, ha mindkét fél hajlandó dolgozni rajta. És vannak helyzetek, ahol a másik vagy nem akar, vagy nem tud abban a fontos dologban kapcsolódni, amire neked szükséged lenne. Ezen a ponton már nem az a fő kérdés, hogy igazad van-e, hanem az, hogy meddig akarsz egy olyan reményhez ragaszkodni, amelyet a valóság nem támaszt alá.

A kompromisszum nem mindenre megoldás

A kompromisszum hasznos szó, de gyakran túl szélesen használjuk. Nem minden probléma kompromisszum kérdése. Ha két ember más hőfokon él, lehet alkudozni a fűtésen. Ha más időpontban szeret vacsorázni, lehet találni középutat. De ha az egyik fél mély, kölcsönös kapcsolódásra vágyik, a másik pedig következetesen zárt vagy elérhetetlen, arra nincs egyszerű középmegoldás.

Sok kapcsolat épp azért húzódik túl sokáig, mert a felek a szerkezeti különbségeket is átmeneti nehézségnek próbálják beállítani. Pedig néha a fájó felismerés az, hogy valaki nem rossz ember, csak nem megfelelő társ számodra. Ez nem drámai mondat, inkább tiszta.

A tisztaság viszont ijesztő. Mert ha kimondod, hogy valami alapvetően nem működik, akkor dönteni is kell. Maradsz és elfogadod a hiányt, vagy változtatsz a kereteken. Ez lehet közös munka, új megállapodás, vagy akár a kapcsolat elengedése is.

A kérdés nem az, hogy túl sokat kérsz-e

Hasznosabb kérdés lehet az, hogy amit kérsz, az valóban fontos-e neked, és a másik képes-e erre. Ha a válasz mindkettőre igen, akkor van mire építeni. Ha az elsőre igen, a másodikra viszont tartósan nem, akkor a szenvedés gyakran abból fakad, hogy ezt a kettőt még mindig össze akarod erőltetni.

Ebben a helyzetben az önbizalom nem hangos magabiztosságként jelenik meg, hanem józan belső mondatként. Például úgy, hogy „ez nekem fontos”, vagy úgy, hogy „ettől én nem érzem jól magam”. Az ilyen mondatok sokkal egyszerűbbek, mint a romantikus nagy igazságok, de gyakran közelebb visznek a valósághoz.

Az is lényeges, hogy a kapcsolatban érzett elégedetlenség nem mindig a másik hibája. Néha egyszerűen arról van szó, hogy két ember szükségletei, ritmusa vagy kapcsolati működése nem illeszkedik eléggé. Ettől még a hiány valós marad. Nem kell hozzá bűnöst keresni ahhoz, hogy komolyan vedd.

Új kapcsolati formák felé?

A téma egyik provokatívabb rétege az a felvetés, hogy a jövőben egyre többen gondolkodhatnak a kapcsolatok bővítésében, vagyis abban, hogy egyetlen partnernek nem kell minden érzelmi, gyakorlati és intimitással kapcsolatos igényt kielégítenie. Ez sokak számára idegen vagy kényelmetlen gondolat, és teljesen érthető, ha ellenállást vált ki.

Ugyanakkor a felvetés mögött van egy fontos kérdés. Túl sok mindent várunk egyetlen embertől, vagy egyszerűen rossz helyre tesszük az igényeinket? Erre nincs mindenkire érvényes válasz. Van, akinek a mélyen monogám, stabil kapcsolódás ad biztonságot, mások pedig nyitottabban gondolkodnak a kapcsolati keretekről.

A lényeg nem az, hogy melyik modell a modernebb vagy bátrabb. Hanem az, hogy a választott forma őszinte legyen, kölcsönös és vállalható. A hiányt ugyanis önmagában egy új keret sem oldja meg, ha közben nincs tisztességes kommunikáció, bizalom és valós beleegyezés.

Mit érdemes magadtól megkérdezni?

Ha visszatérően az jár a fejedben, hogy talán túl válogatós vagy, érdemes egy pillanatra megállni. Nem azért, hogy újra megcáfold magad, hanem hogy tisztábban lásd, mi hiányzik valójában. Az sokat elárul, hogy ez a hiány inkább kényelmetlenség, vagy már mélyebb szomorúságot, feszültséget és magányt okoz benned.

Érdemes azt is megnézni, hogy a másik fél mennyire együttműködő azokon a területeken, amelyek neked fontosak. Nem ígéretekben, hanem működésben. A kapcsolat minőségét végül nem az dönti el, hogy hány nagy beszélgetés volt róla, hanem hogy történt-e valódi elmozdulás.

Lehet, hogy valóban vannak elvárásaid. Ez önmagában nem probléma. A kérdés az, hogy ezek az elvárások az egó díszei, vagy a lelki jólléted alapjai. A kettő között óriási különbség van.

Ha pedig valami tartósan fáj, hiába nevezed túlérzékenységnek, válogatósságnak vagy rossz időzítésnek, attól még fájni fog. Néha a legérettebb lépés nem az, hogy még türelmesebb leszel, hanem az, hogy végre elhiszed, amit régóta érzel.

Másik nézőpont | Mögötte
Lehet, hogy a „túl válogatós” bélyeg sokszor csak társadalmilag kényelmesebb, mint kimondani, hogy valami kevés. Könnyebb önkritikát gyártani, mint szembenézni azzal, hogy egy kapcsolat nem tud annyit adni, amennyire valóban szükséged van.