Oscar Wilde a 19. század végének egyik legünnepeltebb írója volt, akinek sikere szinte egyik napról a másikra omlott össze. A csillogó színházi diadalból bírósági per, börtön és nyilvános megaláztatás lett. Története ma is fájdalmasan ismerős, mert nemcsak egy ember tragédiájáról szól, hanem arról is, hogyan bánik a társadalom azokkal, akiket egyszer kipécéz magának.

1895 elején Oscar Wilde még a kor ünnepelt szellemi sztárjai közé tartozott. A színpadon épp újabb diadalt aratott, közönsége rajongott érte, a kritikusok lelkesedtek, és úgy tűnt, minden adottsága megvan ahhoz, hogy hosszú időre beírja magát az irodalmi és színházi élet legnagyobb alakjai közé. Néhány hónappal később azonban már anyagilag tönkrement, a hírneve romokban hevert, és börtönbüntetés várt rá.

Ez a zuhanás azért ennyire megrendítő, mert nem pusztán egy híres ember botránya volt. Wilde története arról is szól, milyen gyorsan fordul át a csodálat megvetésbe, ha valaki átlépi azt a határt, amelyet a saját kora még nem hajlandó elfogadni.

A kapcsolat, amely célponttá tette

Wilde életében fordulópontot jelentett a lord Alfred Douglasszal kialakult viszony. A fiatal arisztokrata, akit a környezete Bosie néven ismert, vonzó, szellemes és indulatos figura volt. Kapcsolatuk rövid idő alatt elmélyült, és egyre kevésbé maradt a magánélet keretei között. Együtt utaztak, nyilvánosan mutatkoztak, közös társasági életet éltek, ami a viktoriánus Angliában különösen kockázatosnak számított.

A kapcsolatot Douglas apja, a Queensberry márki hevesen ellenezte. A márki nem egyszerű rosszallással reagált, hanem megszállott zaklatásba kezdett. Wilde-ot nyilvánosan próbálta megszégyeníteni, fenyegette, és mindent megtett azért, hogy a kapcsolatot botránnyá változtassa. Végül olyan nyílt vádakat fogalmazott meg, amelyek akkoriban nemcsak erkölcsi, hanem jogi veszélyt is jelentettek.

A végzetes per

Wilde ebben a helyzetben úgy döntött, rágalmazásért pert indít a márki ellen. Első pillantásra ez érthető lépésnek tűnt. Meg akarta védeni a nevét, és véget akart vetni a zaklatásnak. Csakhogy ez a döntés végül ellene fordult.

A tárgyalás során hamar kiderült, hogy az ellenoldal komolyan felkészült. Nyomozókat fogadtak, tanúkat kerestek, és olyan bizonyítékokat gyűjtöttek, amelyek Wilde magánéletét tették kiszolgáltatottá. A bíróság előtt már nem pusztán a rágalmazás kérdése lebegett, hanem az is, hogy Wilde megsértette-e a korabeli törvényeket. Amikor világossá vált, hogy az ügy menthetetlen, visszavonta a keresetét, de ezzel már nem tudta megállítani az eseményeket.

Röviddel ezután letartóztatták szeméremsértőnek minősített cselekmények vádjával. Az első büntetőper nem hozott egyértelmű eredményt, a másodikban azonban elítélték. Két év kényszermunkára ítélték, ami a körülményekhez képest a lehető legsúlyosabb büntetések közé tartozott.

Börtön, megtörés, önvizsgálat

Wilde számára a börtön nemcsak fizikai, hanem mély lelki összeomlást is hozott. A kemény munka, az elszigeteltség, a rideg körülmények és a nyilvános megszégyenítés olyan terhet jelentettek, amelyet egy korábban fényűző, társasági élethez szokott ember különösen nehezen viselt. Egészsége leromlott, vérhas gyötörte, fizikailag egyre gyengébb lett.

Az egyik legmegrázóbb élménye az volt, amikor átszállítása közben a nyilvánosság előtt megbilincselve kellett állnia, miközben az emberek felismerték, kinevették és sértegették. A tömeg reakciója jól mutatta, milyen kegyetlen tud lenni a közvélemény, amikor valakit már kijelöltek bűnbaknak. Az a társadalom, amely korábban ünnepelte, most látványosan élvezte a bukását.

Fogsága alatt írta meg a De Profundis című hosszú, fájdalmas vallomását. Ebben nemcsak a szenvedéseit fogalmazta meg, hanem önmagával is szembenézett. Írásában jelen van a szégyen, a veszteség, a megbánás és az alázat keresése is. Az ember azt érzi olvasás közben, hogy itt már nem a csillogó társalgási zseni beszél, hanem valaki, akit a szenvedés kényszerített arra, hogy új nyelvet találjon önmagához.

Szabadság után, de már minden nélkül

1897-es szabadulása után Wilde Franciaországba ment. A börtönből ugyan kijutott, de a régi életéhez már nem térhetett vissza. Felesége nevet változtatott, külföldre költözött a gyermekeikkel, és Wilde többé nem láthatta a fiait. Ez az elszakadás különösen súlyos veszteség volt számára.

Egy ideig még kapott anyagi támogatást, de ennek feltétele az volt, hogy szakítson Douglas-szal. A kapcsolat azonban rövid időre újraindult, a pénz elapadt, a botrány pedig tovább követte őket. Később ismét különváltak, Wilde pedig egyre inkább elszigetelődött.

Párizsban már szegényes körülmények között élt. Régi barátai közül sokan eltávolodtak tőle, ő pedig kávéházakban és bárokban töltötte az idejét, kölcsönökből és alkalmi segítségekből próbált megélni. Ivott, az egészsége romlott, alkotóereje megtört. Bár még megszületett A readingi fegyház balladája, a korábbi könnyedség és játékosság mögül addigra teljesen eltűnt az életöröm.

Halála és késői rehabilitációja

1900-ban, mindössze 46 évesen halt meg agyhártyagyulladásban. Halála idején már messze volt attól a fényes világtól, amely néhány évvel korábban körülvette. A bukás gyorsasága és brutalitása miatt alakja idővel sokkal több lett, mint egy kivételes íróé. Wilde emléke egy olyan korszak vádiratává is vált, amely a szexualitást bűnként kezelte, és az eltérést könyörtelenül büntette.

Több mint egy évszázaddal később, 2017-ben az Egyesült Királyság hivatalosan is felmentette azokat, akiket egykori, ma már igazságtalannak tekintett törvények alapján ítéltek el a szexualitásuk miatt. Ennek részeként Oscar Wilde neve is jogi értelemben rehabilitációt kapott. Ez a gesztus nem tudta jóvátenni az elszenvedett szenvedést, de fontos jelzés volt arról, hogy a történelem ítélete néha későn ugyan, de képes korrigálni.

Miért hat ma is ennyire erősen ez a történet

Oscar Wilde bukása könnyen tűnhet távoli, 19. századi tragédiának, pedig a lényege ma is zavarba ejtően aktuális. A nyilvános megszégyenítés, az erkölcsi pánik, a tömeg kegyetlensége és az a hajlam, hogy valakit egyetlen tulajdonságára vagy döntésére redukáljunk, egyáltalán nem tűnt el a világból.

Wilde története arra emlékeztet, hogy az együttérzés nem akkor a legfontosabb, amikor valaki hibátlannak látszik, hanem akkor, amikor már mindenki kész elfordulni tőle. Ez nem a tettek következményeinek eltörlését jelenti, hanem annak felismerését, hogy az emberi méltóságot a bukás pillanatában a legkönnyebb elvenni.

Talán ezért maradt Oscar Wilde több mint irodalmi klasszikus. Az élete figyelmeztetés arra, milyen törékeny a társadalmi megbecsülés, és mennyire kevés kell ahhoz, hogy az ünnepelt emberből elrettentő példa legyen. A kérdés végül nemcsak az, hogyan bántak vele egykor, hanem az is, mi ma mennyivel vagyunk különbek.

Másik nézőpont | Mögötte
Wilde utólag könnyen válik szimbólummá, mert zseni volt, híres volt, idézhető volt. Sokkal nehezebb ugyanennyi együttérzést adni azoknak, akik nem ragyognak ennyire látványosan. Pedig a civilizáció talán ott kezdődik, ahol az elesett embert akkor sem alázzuk tovább, ha nincs benne semmi legendás.