Elsőre abszurdul hangzik, hogy rabok macskákat nevelnek a celláikban, pedig az ötlet mögött nagyon is valós tapasztalat áll. Egy amerikai börtönben egy véletlen helyzetből indult el az a kezdeményezés, amely később a fegyelemre, az erőszakra és az emberi viselkedésre is hatással volt. A történet jól mutatja, hogy az empátia néha ott jelenik meg, ahol a legkevésbé számítanánk rá.

Sok meghökkentő történet kering az interneten, de néha a legfurcsább állítások mögött is van egy komolyabb valóságmag. Így van ez azzal a történettel is, amely szerint egy amerikai börtönben több száz macskát osztottak ki a raboknak. A túlzás nyilván látványosabb, mint a valóság, de a lényeg ettől még figyelemre méltó. Valóban létezett egy olyan program, amelyben fogvatartottak macskákról gondoskodhattak, és ennek a börtöni légkörre is érezhető hatása lett.

Az Indiana State Prisonben nagyjából húsz évvel ezelőtt kezdődött minden. Karbantartási munkák közben rabok rábukkantak egy elpusztult anyamacskára és a kölykeire. A börtönvezetés végül engedélyezte, hogy a kiscicákat a cellákban neveljék fel. Az, ami eleinte egyszeri kivételnek tűnhetett, később egy tágabb gyakorlat alapjává vált. Egyre több fogvatartott kaphatott lehetőséget arra, hogy cicát tartson, de ennek feltétele volt a jó magaviselet és az, hogy dolgozzanak is a börtönön belül.

A programnak volt egy nagyon földhözragadt oldala is. A macskatartás nem afféle jutalomjáték volt, hanem valódi felelősség. Az állat ellátását a raboknak saját keresetükből kellett fedezniük, vagyis ételt, gyógyszert, almot és egyéb szükséges dolgokat is nekik kellett megvásárolniuk. Ez önmagában is fontos részlet, mert azt mutatja, hogy a gondoskodás itt nem egy romantikus gesztus volt, hanem napi rutin, költség és kötelesség.

Miért működhet egy ilyen program

Egy 2011-es jelentés szerint 75 fogvatartott tartott macskát az intézményben, és a körükben látványosan csökkent az erőszak, a fegyelmi vétségek és a konfliktusok száma. Kevesebb volt az engedetlenség, a csempészés és a verekedés is. Ennek az egyik nagyon egyszerű oka az lehetett, hogy a legkisebb szabályszegés esetén is elveszíthették az állatot. Aki kötődött a macskájához, az kevésbé kockáztatott.

De ennél valószínűleg többről van szó. Az állatgondozás kiszámítható napi keretet ad. Etetni kell, figyelni kell rá, észre kell venni, ha baja van, türelmesnek kell lenni vele. Ezek a feladatok fokozatosan olyan készségeket mozgathatnak meg, amelyek a börtön világában ritkán kerülnek előtérbe. A gondoskodás, a gyengédség és a felelősség nem hangos tulajdonságok, de ettől még erősek.

A börtönőrökkel készült beszámolók szerint még a legkeményebb, életfogytig tartó büntetésüket töltő rabokon is érződött a változás. Ez nem azt jelenti, hogy egy macska csodát tesz vagy eltöröl súlyos múltakat. Inkább azt, hogy az ember viselkedését nagyon is alakítja, ha valaki vagy valami rá van bízva. Aki felelős egy nála kiszolgáltatottabb élőlényért, az gyakran máshogyan kezd viszonyulni a saját indulataihoz is.

Win-win helyzet a börtönnek és a macskáknak

Az ilyen kezdeményezések azért különösen érdekesek, mert egyszerre két problémára reagálnak. Az egyik a börtönön belüli feszültség és agresszió kérdése. A másik a menhelyi vagy kóbor állatok helyzete. Sok esetben olyan macskák kerülnek be ezekbe a programokba, amelyeknek amúgy kevés esélyük lenne gyors örökbefogadásra. Félénkek, bizalmatlanok vagy egyszerűen több türelmet igényelnek, mint amennyit egy átlagos örökbefogadó elsőre vállalna.

Ilyen irányba mozdult el más intézményekben a Purfict Pulse nevű program is. Itt nehezen örökbe adható, félénk vagy félvad macskákat visznek be börtönökbe, ahol kiválasztott fogvatartottak gondozzák és szocializálják őket. A macskáknak ez esélyt jelent arra, hogy később családba kerüljenek. A raboknak pedig arra, hogy megtapasztalják, milyen az, amikor egy kapcsolat nem a dominanciáról, hanem a türelemről szól.

Ez a kölcsönhatás teszi igazán erőssé a modellt. A macska nem terapeuta, nem eszköz és nem jutalomtárgy. Élőlény, amely reagál a környezetére, bizalmat ad vagy éppen visszahúzódik. Egy zárkózott állatot nem lehet erőből megszelídíteni. Pont ezért tud ilyen sokat tanítani annak, aki foglalkozik vele.

Fegyelmezés helyett kapcsolódás

A börtön működése alapvetően a kontrollra épül. Ebben a közegben szinte szokatlanul hat egy olyan program, amely a kapcsolódásra helyezi a hangsúlyt. Pedig a kettő nem zárja ki egymást. Sőt, a tapasztalatok alapján éppen a kapcsolódás segíthet abban, hogy kevesebb legyen a fegyelmi probléma. Aki veszélyezteti a saját lehetőségét, az egy idő után nemcsak a szabály miatt áll meg, hanem azért is, mert már van mit elveszítenie.

Ez pszichológiai szempontból sem meglepő. A felelősségérzet, a napi rutin és az érzelmi kötődés mind olyan tényezők, amelyek stabilizálhatják a viselkedést. Nem oldanak meg mindent, és nyilván nem minden fogvatartottra hatnak ugyanúgy, de egy zárt, feszültséggel teli rendszerben már az is komoly eredmény, ha mérhetően csökken az agresszió.

Az is fontos, hogy ezek a programok nem naiv elképzelésekre épülnek. Nem arról szólnak, hogy egy állat majd automatikusan jobb emberré tesz valakit. Arról szólnak, hogy bizonyos helyzetekben a gondoskodás tanulható, a kötődés pedig viselkedést formálhat. Ez kevésbé hangzik filmszerűen, viszont sokkal hihetőbb.

Lehetne ilyen Magyarországon is

Magyarországon jelenleg inkább kutyás kezdeményezésekről lehet hallani, cicás börtönprogramról kevésbé. Pedig az alapgondolat itthon is érdekes lenne. Nemcsak állatvédelmi szempontból, hanem azért is, mert a büntetés-végrehajtásban régóta kérdés, milyen eszközök segíthetik valóban a viselkedésváltozást. A szigor önmagában rendet tarthat, de a belső átalakuláshoz gyakran több kell, mint tiltás és ellenőrzés.

Egy jól felépített, ellenőrzött állatgondozási program persze sok kérdést vet fel. Ki vehet részt benne, milyen feltételekkel, hogyan biztosítható az állatok jóléte, és miként lehet megelőzni a visszaéléseket. Ezek jogos és szükséges kérdések. Mégis érdemes látni, hogy a külföldi példák alapján ez nem légből kapott ötlet, hanem működő gyakorlat lehet.

A történet legérdekesebb része talán az, hogy nem grandiózus reformról szól. Nem új börtönmodellt ígér, és nem próbál mindent egyetlen ötlettel megoldani. Csak megmutatja, hogy néha egy apró, váratlan helyzetből is születhet valami, ami emberi szinten működik. Egy kiscica a cellában első hallásra furcsa kép. Másodikra már inkább emlékeztető arra, hogy a felelősség és az empátia nem mindig ott bukkan fel, ahol a rendszer eredetileg kereste.